Moizer Zsuzsa. Deák Erika Galéria

A reprodukció csak iránymutató; azt hiszem, Moizer Zsuzsa képeit végképp hálátlan dolog fényképezni. A harmincöt éves festő olyan finomságokat, olyan megvesztegető bizonytalanságokat visz fel a vászonra, amelyeket a fotótechnikával alig lehet követni. Fekvő figurájának testszíne (Az álmaink) belevész a talán-nyár talán-homokjának talán-izzásába, Az elmosódó arc címhez hű lazaságát szórt, fehéres kísérővonalak teszik még bizonytalanabbá, egy másik álmodó figurának a testetlen teste épp csak, hogy felismerhető.

Mindez olaj és vászon, jobbára másfél méterben. Moizer ismerőinek nyolc-kilenc éve volt már arra, hogy hozzászokjanak a festői meglepetéshez, ahhoz az első élményhez, hogy amit látnak, nem akvarell, csak akként hat. Testetlen olaj, nem fedő olajfesték, lazúrfutamok papír helyett alapozáson – értőknek már ez is különleges élmény, kivált manapság. Ámde a festő ezt az alkotó zavarkeltést, ezt a nagyon elegáns technikai groteszket nem öncélúan produkálja, és nagyon is tetézi.

Az ábrázolt Dolgok – ez utóbbi a mostani kiállítás címe – mint mindig, felettébb talányosak. Testetlenné lendülő madár, inkább mezopotámiai sárkányokra emlékeztető kutyák alkotják az állatseregletet, míg az embergyűjtemény a papírcsákót (püspöksüveget?) viselő A királylánytól A betegség brutálisan behasadó férfifejéig terjed. A Moizer-piktúra ugyanis kiteljesedett, ha tetszik, közérthetőbbé vált.

Moizer Zsuzsa: A köztünk levő tér, 2014. Olaj, vászon, 150 ≈ 100 cm

Ha kezdetben, az első közös kiállításokon szomorú lányarcokat, önportrégyanús drámákat láttunk a név fölött, sok titokkal körülvéve, ha később szürreális meselények és profánná tettmitológiai helyzetek, női Laokoón-csoportok és copfos fejű antik edények segítettek az értelmezésben, mára méret, motívum és témakör mintha egyaránt gyarapodott volna. Az emlékek méterötvenes vásznán mintha apa és fia kuporogna a tünékeny festésmód miatt nem pontosan azonosítható sivatagi, esetleg tengerparti homokban – mindenesetre szikkadt sárgában barna foltként, mindenesetre ködlő-megfoghatatlanul.

Az út természetesen semmiféle épített pályát, ellenben homokfakó környezetben vonuló kutya bizonytalanságát tartalmazza hasonló dimenziókban, és csak Az emlékezés helye egyértelműbb, mert kékes (vizes?) futamai és laza szürke kötegei ebben az együttesben sokatmondóan komornak hatnak. Mondhatjuk szürreálisnak. Ha jól megnézzük Moizer kék-sárga parti jelentéseit, például az A napsütés egét, talaját, figuráját, tulajdonképpen nem mást látunk elmosódni a nyári fényben, mint Egry vízparti alakját.

Csak éppen Egrynél mesteri határozottsággal kikerekedik a tájból, és imígy uralkodóvá válik a táj embere, míg a Mozsár utcában azonosíthatatlanná mosódik, kétségeket kelt – még a föld, az ég is. És nem kell Derkovits-specialistának lenni ahhoz, hogy a bejáratnál látható két férfi- vagy fiúfiguráról, kivált az I. számú A gondolatról eszünkbe jusson a mester lomha monumentalitással megragadott néhány fiúalakja.

Hogy tehát ugyanakkor eszünkbe jusson a formában, technikában, azaz a lényegben megmutatkozó különbség a színvilág, a motívum hasonlósága ellenére. Az az egyszerre elvágyódó és hitetlenkedő festői látásmód, amelyről nem tudni, hogy a világ vagy a művészet iránti fenntartásoknak – esetleg mindkettőnek – akvarellbe tompított megjelenése-e.

A kiállítás megtekinthető: Deák Erika Galéria (Budapest VI., Mozsár u. 1.) Nyitva október 11-ig