Lundstrem Korobeinikov Dmitry / AFP

Az olvasó talán el sem hiszi, de az 1970-es években még nem volt internet. Úgyhogy kutya nehéz dolog volt Moszkvában megtalálni, hol játszanak dzsesszt. Kellett hozzá a budapesti Lengyel Kultúra Boltjában hozzáférhető Jazz Forum folyóirat meg némi pofátlanság, hogy az ember ismeretlenül felhívja az ott telefonszámát is megadó moszkvai tudósítót.

A neves szakíró, koncertszervező és műsorvezető Alekszej Batasev nem repesett az örömtől: nyilván nem tudta eldönteni, provokálják vagy ugratják-e, de némi könyörgésre csak kibökte, hogy menjünk minden második szombaton a Moszkvorécsje Kultúrházba, és letette a kagylót. Már csak azt kellett kideríteni, hol az ördögben van az a koncertterem, de valahogy megoldottuk, mert ott ültünk, amikor Batasev felkonferálta Oleg Lundstrem bigbandjét.

A hófehér hajához fehér szmokingot viselő zenekarvezetőről addig nem is hallottunk, és a zene sem tűnt korszerűnek – akkoriban az elektromos dzsesszrock volt a menő – de az feltűnő volt, milyen „amerikaiul” szólt az ismeretlen szovjet együttes. Ha tudtuk volna…

Az „ismeretlen” öregúr akkor már több mint negyven éve irányította szvinget játszó zenekarát – és utána még majdnem harminc évig, 2005-ben bekövetkezett haláláig ő maradt az orosz–szovjet–orosz dzsessz pátriárkája. A nevével fémjelzett bigband a Guinness Rekordok Könyvében is benne van mint a világ leghosszabb ideig folyamatosan működő zenekara. És micsoda idők voltak azok!

Lundstrem dédapja a XIX. században vándorolt be Svédországból, a család a Távol-Keleten telepedett le – Oleg 1916-ban született Csitában, ahol apja fizikát tanított. A papát nem sokkal később a Kínában (pontosabban Mandzsúriában) lévő Harbinba hívták, hogy tanítsa az ottani oroszok gyerekeit. Oleg is itt nőtt fel, itt tanult párhuzamosan a kereskedelmi és a zenei középiskolában. Hegedült, de 1934-ben a kezébe került Duke Ellington Kind Old South című lemeze, és Igor öccsével meg hét barátjukkal azonnal megalakították az Oleg Lundstrem Orchestrát, amely rövid időn belül kinőtte Harbint. Két évvel később már Sanghajban találjuk őket, ahol nagy nemzetközi kolónia és virágzó dzsessz-szcéna várta a kalandvágyó oroszokat.

Az éles konkurencia jótékonyan hatott a fiatalokra, Lundstrem pedig elsőrendű menedzserré nőtte ki magát, egyre jobb báltermekben és szállodákban játszottak. Egy nyarat Csingtaóban muzsikáltak, majd szerződtette őket a sanghaji Paramount mulató – végleg befutottak. A zenekarvezető nem tagadta meg szorgos svéd őseit, mindeközben építészmérnöki diplomát is szerzett a helyi francia főiskolán. A bigband a legfrissebb amerikai számokat játszotta, de a harbini közeg sem hagyta őket érintetlenül. Megtanulták a hagyományos orosz „mulatós” darabokat is – amerikai stílusban, hogy ne szűkítsék a közönséget a honfitársakra.

Minden remekül alakult, mígnem Sanghajt 1948-ban be nem vették Mao Ce-tung vörös csapatai, és be nem tiltották a léha szórakozást. Menni kellett, a harbini orosz kolónia is felbomlott, de a zenekar tagjainak részben kínai útlevele volt, részben semmilyen, úgyhogy nem maradt sok választásuk: irány „haza”, a Szovjetunióba, ahol sohasem éltek, de legalább nem voltak nyelvi problémáik.

Legalábbis úgy gondolták. Moszkvában első útjuk a híres Metropol Hotelbe vezetett, ahol az igazgató elhűlve tapasztalta, hogy a látszólag oroszul beszélő idegeneknek fogalmuk sincs a helyi viszonyokról. Egy estét játszottak a Metropolban, s máris kényszerlakhelyen, a tatár főváros, Kazany melletti Zelenodolszkban találták magukat, állás és megélhetés nélkül. De az ügyes és jól lavírozó Lundstremnek ez nem volt ismeretlen állapot. Megdumálta, hogy a még mindig fiatal zenészek beiratkoznak a kazanyi főiskolára, hogy papírjuk legyen arról, tényleg azok, akiknek mondják magukat. Párhuzamosan a helyi operában és szimfonikus zenekarban kereshetnek egy kis pénzt, hébe-hóba még koncertezhetnek is.

Évtizedekkel később is legendák keringtek arról, hogy a Kazany Hotel vagy az Elektra mozi közönsége milyen döbbenettel, majd fokozódó lelkesedéssel észlelte: Tatárföldön van egy igazi dzsesszzenekar, amelyikre nem érvényes a moszkvai tiltás, amerikai zenét nyom, méghozzá remekül.

Közben Moszkvában is mind többen hallgatták a kazanyi rádió adásait, amelyben Lundstremék orosz népzenének álcázott modern hangszerelései voltak hallhatók – egy-egy Duke Ellington- vagy Louis Armstrong-darabbal vegyítve. Stílusjegyeik közé tartozott még a mérnöki pontosság, a saját kompozíciók matematikai alapra építése.

A zenekar kinőtte Kazanyt, Nyikita Hruscsov pedig az 1956. februári XX. pártkongresszuson elmondott egy elég fontos beszédet. Októberre, a 1957-es Világifjúsági Találkozó elé időzítve, a harbini brigádot visszaengedték Moszkvába, sőt megalakították az „Állami Kamara Dzsessz Zenekart Oleg Lundstrem vezetésével”, a zenészeknek pedig kiutaltak egy komplett lakóházat, ahol együtt élhettek. Az olvadás éveiben még mozifilmekben is felbukkantak – tiszta Amerika! Beutazták a Szovjetuniót, évente 300 koncertet adtak, kijutottak külföldi fesztiválokra, előbb persze „csak” Varsóba, Prágába vagy Szófiába, később, az 1990-es években már a washingtoni Ellington-emlékfesztiválra vagy Kaliforniába, Santa Barbarába is. A folyton változó énekesek között az 1970-es években feltűnt a szovjet esztrád nagyasszonya, Alla Pugacsova meg sok mindenki más is, akinek a neve az orosz nyelvterületen fogalom, de a magyar olvasónak nem mond sokat.

1971-ben, amikor Duke Ellington Moszkvában járt, az USA nagykövete Lundstremet is meghívta a fogadásra. Ő elhozta a régi Kind Old South lemezt, de nem ajándékozta az amerikainak – merthogy annak a szülővárosában, Csitában létesítendő múzeumban a helye. Ellington azt mondta, előre szóltak neki, hogy van a Bajkál környékén valami nyugatias nevű pasas, aki az ő zenéjét játssza… Két héttel halála előtt a 89 éves Oleg Lundstrem egy interjúban azt mondta, reggeli előtt tibeti akupunktúrát alkalmaz magán, és egy órát meditál. Hozzátette: „Hatvanévesen jöttem rá, hogy az élet értelme az élet maga. Létünk értelme az, amit kapunk. A kínaiak szerint az örökkévalóság ajándéka, az európaiak azt hiszik, az Istené. Én inkább az örökkévalóságban hiszek…”

És valóban, az Oleg Lundstrem Zenekar ma is létezik. A nevet továbbviszi unokaöccse, a hegedűművész Leonyid is, aki egy klasszikus zenét játszó triót vezet. Kis szerencsével akár Harbinba és Sanghajba is eljuthat.