Szinte példátlan, hogy a világ legjelentősebb mozgóképes versenyén két első filmes robbantson. De ha már így esett, nem véletlen, hogy a két film fej fej mellett versenyez egymással, most épp a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjért. Egy jelentős különbség azonban van a két produkció között: míg a Saul fiában Nemes Jeles László mozgóképes forradalmat indított, Ergüven megalkotta a tökéletes konzervatív drámát.

A Mustang középpontjában öt lánytestvér áll, akik a közelmúltban elveszítették a szüleiket. A legidősebb már kész nő, míg a legfiatalabb még csak bakfis – egyikük szebb, mint a másik. Épp a nyári szünidő első pillanatait ünneplik, önfeledt örömmel élvezik az életet a tengerparton néhány fiú társaságában. Ez az erkölcstelenség azonban nincs ínyére szigorú nagybátyjuknak. Úgy dönt: szüzességvizsgálat után bezárja a lányokat, megfosztja őket a civilizáció ártalmas eszközeitől (értsd: okostelefon és társai), és igyekszik minél előbb szabadulni tőlük.

Leginkább a gyors kiházasítás módszerével. Míg a lányok eleinte még hisznek abban, hogy a szigor enyhülhet, később belátják, hogy erre esély sincs, az életük konstans rémálommá vált, lassan megtörnek. A szabadsággal járó boldogság helyett marad a kompromisszum, illetve az ellenállás. Nincs igazából jó választás. A tragédia pedig elkerülhetetlen.

Deniz Gamze Ergüven mesteri húzása, hogy a történetet a legkisebb lány, Lalé szemszögéből mutatja meg. Azzal, hogy a narratív szemszöget a legártatlanabb teremtés szolgáltatja, a drámaiságot erősíti, illetve a szó szoros értelmében behúzza a nézőt az eseményekbe. Szemlélődés helyett tanúvá válunk – végre egy dráma, amely nemcsak a vásznon zajlik, hanem eljut a vetítő egyéb tereibe is. A kamerakezelés olykor a francia új hullám játékosságát idézi meg, a vizuális stílus dramaturgiai eszközként is funkcionál.

A Mustang igazi szabadságóda, tökéletes és hatásos fegyver korunk konzervativizmusai ellen.