Mert valóságos helyszínt mutat a fotó: a Központi Fizikai Kutató Intézet (KFKI) csillebérci kísérleti atomreaktorát. A paksival ellentétben a kutatóreaktornak nem energiatermelés a feladata. Izotópgyártáshoz, roncsolásmentes anyagvizsgálatra, szilárdtest-fizikai kutatásokra és oktatásra használják.

Az akadémiai kutatóintézetekben úgynevezett alapkutatásokat végeznek a tudományos munkatársak. Eleinte az összes költséget az állam vállalta, később ipari megrendeléseket is kellett szerezni, manapság leginkább különféle magyar és nemzetközi pályázatokkal lehet összegyűjteni a szükséges pénzt.

Családom egy tagja elektroműszerészként a szükséges technikai berendezések előállításában vett részt annak idején. Úgy látta, a tudósok leginkább kávézással és érthetetlen csevegéssel múlatták az időt, „na meg lenyúlták a dögös titkárnőket”. (Később talán ezért szánta rá magát, hogy három diplomát is szerezzen.) Egy kutatónő viszont azt mondta nekem, nagyon komolyan kellett dolgozni, csak az maradhatott meg, aki megfelelő mennyiségű tudományos publikációt bírt felmutatni. A jelszó az volt: „Publish or perish!” (Publikálj vagy pusztulj!)

Az 1959-re elkészült berendezésről egy évvel korábban Épül a magyar atomreaktor címmel számolt be a Filmhíradó: „Autóbusz-különjáratok szállítják a budai hegyekbe a fizikai kutatóintézet munkatársait. A kutatóintézet Csillebérc negyvenholdnyi erdőségében épült fel (…) Ezeken a készülékeken a világűrből hozzánk érkezett kozmikus sugarak tulajdonságait mérik. Jánossy Lajos akadémikus, az intézet igazgatója maga is kutatómunkát végez. Most harminc méterrel a föld alá utazunk. Itt a fény természetét és a kozmikus sugárzás rezgésmentes méréseit végzik. (…) Már épül az intézet legnagyobb kísérleti berendezése, az atomreaktor. (…). Kutatók irányításával építik a kísérletekhez szükséges megbízható nukleáris műszereket. A magyar tudósok kutatómunkája is az atomenergia békés célokra való felhasználását szolgálja.”

A filmen számokkal bíbelődő Jánossy Lajos, a magyar tudomány egyik legnagyobb alakja volt, a világhírű filozófus, Lukács György nevelt fia. Németországban, majd a fasizmus elől menekülve, Angliában végezte kutatásait. (Például a relativitáselmélet Einsteinétől eltérő bizonyítása fűződik a nevéhez.)

A szocialista Magyarország vezetői presztízskérdést csináltak a hazahívásából, 1950-től a KFKI osztályvezetője, később igazgatóhelyettese lett (a másik helyettes Simonyi Károly, nem kevésbé híres fizikus, A fizika kultúrtörténete című remekmű szerzője, a „microsoftos űrhajós”, Charles Simonyi apja volt). Jánossyt 1956-ban nevezték ki igazgatónak.

Ő volt az anekdotabeli szórakozott professzor megtestesítője. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy állítólag látták a sarki kocsmába pizsamában lemenni cigarettáért. Sofőrjénél rutinná vált, hogy ránézett a zoknijára, amikor beszállt a kocsiba, és ha lyukasnak találta, megállt egy Röltexnél, vett egy párat, hogy cserélje át.

A munkabeosztása kiszámíthatatlan volt, gyakran járt be éjszaka dolgozni. De csak úgy engedték, hogy használja a mélybe vezető liftet, ha vizsgát tesz a kezeléséből. A városi legenda szerint nyomtattatott egy névjegyet ezzel a szöveggel: „Jánossy Lajos, a Központi Fizikai Kutató Intézet igazgatója, a fizikai tudományok doktora, Kossuth-díjas, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Royal Irish Academy, az NDK Tudományos Akadémiája, a Bolgár Tudományos Akadémia, a Mongol Tudományos Akadémia tagja, az Eötvös Loránd Fizikai Társulat alelnöke, az Országos Atomenergia Bizottság elnöke, a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetségének elnöke, okleveles liftkezelő.”