Szocialista szerződés a Várért

I. kerület Kádár-kor kultúrpolitika képmentő múzeum vár

Vallják be: ugye, Önök is kapták már azon magukat – ha máskor nem, hát gyerekkorukban –, hogy a múzeumban a műtárgyak helyett a párásító vagy az automata villanykapcsoló dobozát bámulják érdeklődve? Efféle izgalmas látnivalót a Magyar Nemzeti Galéria is kínál: a szemfüles látogató, ha végigsétál a földszinten, a gótikus szárnyasoltárok között, a teremsor végén egy ráccsal letakart csigalépcsőre bukkanhat. És ha olyan szerencsés, hogy épp Baán László főigazgató társaságában fedezi fel a mélybe nyíló lépcsőt, annak sem lesz különösebb akadálya, hogy bemászhasson a rács alá.

Odalent, a lépcső alján egy romantikus rejtekodú nyílik. Na jó, nevezzük inkább lomtárnak: de annyi különlegességet mindenképp fel tud mutatni a kis helyiség, hogy át lehet belőle kukucskálni a Budapesti Történeti Múzeum gótikus teremsorába. És némi nézelődés után azt sem nehéz megérteni, valamikor valaki hogyan találta ki az itteni járást. Jön a látogató a BTM középkori pincéiből, esetleg a középkorivá visszaalakított várkertekből, felmegy a csigalépcsőn, és máris a Galéria tárlatán találja magát, hogy megszemlélje az akkori idők képzőművészeti remekeit.

Pompás gondolat. Kár, hogy ma már semmi más nem érzékelhető belőle, mint a furcsamód kronológiailag fordított sorrendben megtekinthető, Galéria-beli tárlat. De hát ez sem csoda: úgy alakult ugyanis, hogy a BTM pincéinek 1968-as megnyitását követően még nyolc és fél év telt el addig, hogy a Galériában is látogathatóak lettek az első kiállítások. Ennyi idő alatt pedig sokféle jó ötlet feledésbe tud merülni.

A budai Vár és különösen a palota felújítása, erre minden idősebb pesti polgár emlékezhet, olyan tempóban készült, mint a Luca széke. Csak a hatvanas évek legelejére dőlt el véglegesen, mely intézmények új otthonát alakítják ki a funkciójukat veszett palotabeli terekben, de míg folyt a tervezgetés, egy pillanatra sem állt le a bontás. Fényképek rögzítik, hogy a viszonylag épen megmaradt épületrészeket és enteriőröket sem kímélték a bontócsákányok. Sőt, egész épületek tűntek el még ebben a szakaszban is a föld színéről. Az egykori Teleki-palotát 1960-ban még könyvtörténeti múzeumnak és a Kiadói Főigazgatóság székhelyének szánták, később mégis felrobbantották. A volt honvéd főparancsnokságot előbb Néprajzi Múzeummá alakították volna, majd 1971-ben a lebontására tettek javaslatot, hogy kongresszusi palota épüljön a helyén. Rom ma is.

Ennek fényében nem meglepő, hogy a beköltözés is csigalassúsággal folyt. A BTM, a Galéria és a Munkásmozgalmi Múzeum után az Országos Széchényi Könyvtár csak 1985-ben nyithatta meg – addigra már igencsak elavult gépészeti megoldásokat rejtő – kapuit.

Amikor ez a fotó készült, 1970 januárjában, a város már kezdte megszokni a palota új formáját. Ismerős látványnak számított az újdonat Buzogány torony és a nagy rondella, a középkori várfalak romantikus szövedéke, és hét éve állt már a sokak által szívből gyűlölt új kupola is. A várkertekből megközelíthetők voltak a BTM középkori pincéi, a Galéria és a Széchényi Könyvtár azonban még nem volt több álomnál.

Ráadásul hosszúnak ígérkező álomnál, hiszen amit itt látunk, az még csak az új gépészeti berendezések építése. Az Alagút dunai oldalán, a Sikló tövében – ekkor még úgy tervezték, 1975-re azt is helyreállítják –, az akkor épp eltakart címerrel ékes várfal mögött készült „a budavári palota új hűtőközpontja és a vele kapcsolatos hűtővízszolgáltatás kétszer 350 köbméteres medencéje és szivattyúháza. E munka értéke 25 millió forint” – tudósított 1970. február 10-én a Népszabadság. E központ feladata lett, hogy előállítsa a Galéria és a könyvtár raktárai, egyes közönségforgalmi terek, illetve – ennek aztán csak harminc évvel később lett jelentősége – a Sándor-palota tereinek hűtéséhez szükséges hideg levegőt.

Mai szemmel nézve persze ebben a tudósításban nemcsak a 25 millió forintos összeg a meglepő, hanem a cikk tulajdonképpeni lényege is. Az újságíró arról adott hírt ugyanis, hogy az immár nagyberuházásnak minősülő építkezésen dolgozók, azaz a Mélyépítő Vállalat, a Fővárosi Mélyépítési Tervező Vállalat és a beruházó iroda érintettjei „szocialista szerződést írtak alá. A Mélyépítő Vállalat dolgozói vállalták, hogy csak hibátlan munkát adnak át. Elhatározták: nem veszik igénybe a szabványok által engedélyezett tűrési határokat. Különös gondot fordítanak a palotarészek esztétikai megjelenésére”. A mérnökök ugyanebben a szerződésben vállalták a gondos tervezést, a műszaki ellenőrök a precíz ellenőrzést, sőt még azt is, hogy „kapcsolatot teremtenek a budavári palota főépítészével”.

És ez utóbbi különösen megnyugtathatta a főváros népét. Hiszen éppen huszonöt éve vártak arra, hogy ismét birtokba vehessék a budai Várpalotát.