Nem tudjuk, Orbán olvasta-e a Nero, a véres költőt. Reméljük, nem, mert még inspirálná. De az biztos, hogy amikor meghívták Szabadkára felavatni az új Kosztolányi-szobrot, nem házi kiskönyvtárában találta a benyögött idézetet: „Kosztolányi azt írta, hogy a szobor legtöbbször jóvátétel, elégtételadás és bocsánatkérés valakitől, akit az élet bántott meg, vagy mi bántottunk meg.” Nosza, tessék akkor most úgy nyolcmillió magyarnak is szobrot állítani.

 

Mester és műve Ujvári Sándor / MTI

Pénteken kultúrsokkot kaphatott a kormányfő, mert nem stadionba vagy pálinkázni vitték, hanem zsinagógába és a Vajdasági Magyar Képtár megnyitójára. A képtár amúgy fontos, a szobor szép (is lehetne, hasonlít az alkotó másik kurzusmunkájához a csúrogi áldozatokról), de a Fidesztől mindent eltanuló Vajdasági Magyar Szövetségnél annyira átpolitizálják a kultúrát, a magyarországi kampány részévé teszik, hogy Kerényinek és Feketének tőlük kellene leckét vennie.

„Amíg lesz magyar szó Szabadkán, addig Kosztolányi emléke is élni fog” – így az új Desiré-szakértő. Csak hát éppen ez az. A gimnazisták évente versenyeznek belőle (idén épp a Neróról vitatkoztak, amit ott a sajtó következetesen Nérónak ír), a szobor alkotója pedig megszólalt a vajdasági tévének.

A szabadkai születésű, ötvenéves Szarapka Tibor Újvidéken járt Akadémiára, s ezt hallottuk tőle, némileg finomított átiratban: „Azt akartam egy kicsit, hogy mivel o’an fiatal vót, fiatal Kosztolányi, még kicsit o’an slank, o’an szabad. Nem olvastam tőle addig semmit se. No akkor elkezdtem olvasni róla, és akkó... s így megismertem egy kicsit azér’, hogy egy kicsit o’an, hogy egy kicsit o’an slankos... egy kicsit o’an... nem is tudom... nem olyan egyszerűs gyerek.”

Szarapka mondatai úgy rántják le a leplet a szabadkai kultuszról, ahogy Orbán a szoborról. Kiderül, hogy egy szabadkai művész egy sort sem olvasott a város magáénak vallott írójától.

Igaz, nem kell tudni lovagolni egy lovas szobor megkomponálásához se. Az a rémisztőbb, hogy Szabadkán ez az élő magyar szó. Mert ez nem tájszólás, szabadkai nincs is. Ez közönséges nyelvromlás. Ráadásul a fiatalok egy része szerbül nem tanul meg, Szabadkán angolul kéri a kávét. Magyarul meg úgy tud, ahogy – nem Kosztolányi szintjén. Ha ő ma szeretve gyűlölt szülővárosába vetődne, ledöntené a saját szobrát – ha valaki küzdött a jövevényszavak ellen is, az ő volt, a nyelvi igényesség első számú élharcosa.

Hogy oly sok az érvénytelen szavazat a külhonban feladottak között? Hát tetszettek volna világosan fogalmazni, hogy az is értse, mit hová kell írni, akinek Kosztolányi nem csak szobor, amely fölé repül a galamb, hanem előtte vannak Esti Kornél sorai: „Gyerekkorom, mindig téged kereslek / ha járom a poros-boros Szabadkát.” Amit már, érzékelve a nyelvi állapotokat, 1990-ben így figurázott ki egy poéta: „ha járom a vinyakos-prasnya Suboticát”.