Rosszindulatú megjegyzés lenne, ha csak annak tulajdonítanánk az Operafórum I-et, hogy az Operaház jelenlegi miniszteri biztosa, Horváth Ádám felvázolhassa, milyen elképzelésekkel indul a nemrég kiírt főigazgatói pályázaton. Ez a konferencia szerencsére annál jóval többnek tűnt. Problémafelvetésnek, értékelésnek, ötletelésnek, bár a téma végül túl általános lett.

Naftalinszagú zenei múzeum­ vagy a XXI. század „mega-Gesamt­kunstwerk”-je, összművészeti alkotása? – kérdezte vitaindító beszédében Horváth Ádám. Erre sajnos nem kaptunk választ, bár biztos kézzel ráböknénk, hogy mit választana a saját kérdés-válaszából arra, mi az Operaház: turistacsalogató sznobvarieté vagy közízlést formáló nemzeti intézmény. Az előbbire végül nem hozott példát, legfeljebb olyan előadást emlegetett a megbízott főzeneigazgatóval, Győr-iványi Ráth Györggyel és a korábbi, valamint a jelenlegi operavezetéseknek is tanácsokat adó Ioan Holenderrel, a bécsi Staatsoper egykori intendáns-főigazgatójával, amelynek díszletépítése alkalmanként 18 óráig tartott, és tönkretette a színpadot. Ez egyértelműen Kovalik Balázs nemzetközileg is elismert Mefistofele-rendezése lehetett. Többször, többen is céloztak Kovalikra, nem nevezték nevén, csak érzékelhető volt, hogy nem tudnak mit kezdeni a rendezővel és munkáival. Őt most – amióta nem dolgozhat a pesti dalszínházban – német operák adják kézről kézre, ősszel például a Berlini Állami Operaházban rendez. A Pécsi Nemzeti Színház új operavezetője, Gulyás Dénes viszont támogatja azokat az értékeket, amelyeket Kovalik képvisel: ha ezúttal nem is mondta ki, folyosói pletykák szerint az operaénekes számít rendező-kollégájára.

A résztvevők hosszasan beszéltek arról is, kiért járnak színházba a nézők, és kinek kell megfelelnie egy intézménynek. Úgy tűnt, a mumusok közé az újságírók tartoznak, ők azok, akik mindig újat várnak el a színháztól, míg a nézők sokkal szívesebben andalodnak el egy hetvenéves rendezésen.

A Kolozsvári Magyar Opera nem szorult arra, hogy „alámenjen” a közönségigénynek – állította Selmeczi György. Amiatt sosem vesznek le a repertoárról egy előadást, mert nincs telt ház, és bőven játszanak kortárs művet is. Mint mondta: ha kevesebb a közhely, jobb a közérzet.

Érdekes felvetéssel állt elő Holender. Szerinte szimbolikus áron kellene jegyet adni a hazai nézőknek, az adófizetőknek, akik eltartják az intézményeket. Nehezen tudjuk elképzelni, hogy ez mondjuk Bécsben kivitelezhető lett volna; s nem csoda, hogy az Operaház vezetőségének sem nagyon tetszett az ötlet, hiszen azonnal hiányozna a húszszázalékos bevétel a büdzséből.

Talán a várhatóan újranyíló Erkel Színház hozhatna (rész)megoldást ebben a kérdésben. Kesselyák Gergely karmester a népszínházként funkcionáló Erkelről készített pár éve szakmai koncepciót, ebből idézett a konferencián is. Itt szándék lenne, hogy átlag kétezer forint körüli összegért nézhessen a publikum operát, operai igényű operettet, valamint musicaleket, mondjuk Bernsteintől. Az nem derült ki, a vezetők mit szeretnének, konkurenciája vagy része legyen-e az Erkel az Operaháznak. Ma persze még az is bizonytalan, honnan lehet forrást rendelni az újranyitásához, a fenntartásához.

Eltérő véleményeket hallottunk arról, hogy Wagner Ring-tetralógiáját hol kell játszani. Az egykori bécsi intendáns azt kérdezte, miért a MüPában, miért nem az Operaházban játsszák. (A tervek szerint a jövő évadtól elkezdik ott is újra műsorra tűzni.) Káel Csaba, a MüPa új vezérigazgatója szerint a prémium kulturális termékeket előállító brandnek egyik fontos pillére a Wagner-sorozat. Nem konkurálnak az Operával, hiszen náluk a szereposztás „Bayreuthhoz közeli”.

A fővároson kívüli, több tagozatú, így operát is játszó színházak mostanság arra törekednek, hogy „nemzeti színházzá” minősítsék intézményüket. Erre talán lehetőség is lesz, ha megszavazzák az előadó-művészeti törvény módosítását. És mint felvetették, ezeket a „Nemzetiket” külön kasztként kellene kezelni, és az önkormányzatok kezeléséből a központi költségvetéshez kellene sorolni – a hosszú távú túlélésük érdekében.