Olyan meleg volt 1971 nyarán Budapesten, hogy a Margit-szigeti sportuszodában egyenesen forrt a víz. Július harmadikán 1200 néző sejtette – pontosan aligha látta –, hogy a magyar póló két ikonikus alakja, Faragó Tamás és Szívós István miként „kényezteti” egymást a habokban a Vasas–OSC rangadón (4:4), amelyen mindkét extraklasszist kétszer küldték ki a medencéből. Mármint addig kétszer, amíg Faragót harmadszor is – végleg – ki nem állították, miután Szívós vérző fejjel mászott ki a partra...

Az árnyékban harmincfokos hőség Kocsis Lajost is megviselte. A Honvéd középpályás dirigense olyannyira megszomjazott a kánikulában, hogy ittasan jelent meg a Népstadionban, a labdarúgó-válogatott összetartásán. Érthető, ha nem szorongott különösebben, hiszen a gárdára egészen egyszerű feladat várt: Rióba kellett utazni a minden idők legjobb futballcsapataként számon tartott, 1970-ben világbajnoki címet nyerő brazil labdaművész-együtteshez... Illovszky Rudolf szövetségi kapitány nyomban hazaküldte a kispesti játékost, a válogatott pedig úgy ért el gól nélküli döntetlent az olaszok elleni 4-1-es vb-döntő hősei közül nyolcat felvonultató házigazdákkal szemben a Maracana stadionban, hogy a brazilok szerint a magyarok (Géczi – Fábián, Páncsics, Vidáts, Juhász Péter – Juhász István, Szűcs – Fazekas, Bene, Dunai II, Zámbó) „uralták a mérkőzést”.

Az OSC–Szolnok mérkőzést a tévé is közvetítette Bánhalmi János / Népszabadság/archív

Ezt a találkozót idehaza nem láthatták, mivel a televízió nem közvetítette a meccset, ellentétben az OSC vízilabdázóinak újabb fellépésével, a Szolnok elleni találkozóval. A mérkőzésen a gyorsan gyógyuló, fehér sapkás Szívós – amint azt felvételünk bizonyítja – már játszott, de nem feltétlenül vidáman, mert a hetedik helyen álló Tisza-parti vendégek váratlanul megszorongatták a listavezetőt.

Az Orvosegyetemi Sport Club a pólóban az idő tájt külön szám volt: 1969 és 1974 között szériában hatszor hódította el a bajnoki címet, korántsem függetlenül attól, hogy Szívós 1968 nyarán az FTC-ből az OSC-be igazolt. Nem éppen idilli hangulatban: a zöld-fehér drukkerek reakciói nyomán a klubváltást követő első Ferencváros–OSC meccset a „vérzivatartól” tartó Pisti a szigeti műugrótorony melletti épület ablakából nézte végig. Majd az első OSC–FTC találkozón, amelyen játszott, átejtette a labdát jó barátja, Steinmetz János kapus fölött, aztán – az Üllői úti szurkolók csekély örömére – fejjel tolta át a képzeletbeli gólvonalon...

De a Szolnok ellen, mint már utaltunk rá, erősen szenvedett az orvosegyetemi együttes. „Rengeteg volt a szabálytalanság, és sok téves, fordított ítélet sújtotta a csapatokat” – írta a Népsport az 5:5-tel záruló meccsről, amelyen Tóth játékvezető három négyméterest is ítélt a vendégek javára, és Urbán Lajos mindhármat belőtte. A másik két szolnoki gólt Pintér István érte el, miközben Mayer Mihály, az OSC játékosként kétszeres olimpiai bajnok edzője majd szétrobbant a kispadon. A hajrában a vidékiek vezettek, de Konrád III Ferenc megmentette legalább az egyik pontot.

Erre mondhatta Gulyás István, a kor első számú magyar teniszezője, hogy 5:4 oda, ugyan mi az? A Roland Garros 1966-os finalistája a szomszédban, a Margit-szigeti Dózsa teniszstadionban rendezett magyar nemzetközi bajnokság döntőjében úgy kapott ki a lengyel Tadeusz Nowickitől, hogy az első és a negyedik szettet 8:6-ra, az ötödiket 7:5-re veszítette el.

Nem alakult ennyire szorosan az a mérkőzés, amely a pólóválogatottnak az OSC–Szolnokot követő holland, nyugatnémet túrájának a zárótalálkozója volt: honfitársaink Heidenheimben 9:1-re győzték le az NSZK legjobbjait. A zuhanyhíradó arról szólt, hogy a németek öntudatos vízilabdázója, Hermann Haverkamp magától kért cserét a súlyos megaláztatás miatt...