Szívemhez melegedtek, kik egykor itt laktak
Gyurkovics Tibor Mészáros utcai otthona könyvekkel, metszetekkel telezsúfolt, hamisítatlan írólakás. Kis asztalkán hű masinája, egy régi Continental. Mindennek jelentése van. A képek között az író megbarnult festményt mutat, Gyurkovics Máté honvédtiszt portréját, aki arról híres, hogy ama nagy napon Petőfi társaságában írta alá a 12 pontot. Ez persze csak annyiban kötődik az I. kerülethez, hogy a dokumentum itt található a Hadtörténeti Múzeumban. No, de hogyan is lett a Krisztinaváros lakója Gyurkovics Tibor?
– Rákosfalván születtem. Volt ott egy nagy családi házunk. Gyerekkorom erdők, madarak, rétek vonzásában telt. Viszont azóta mindent eltüntettek, építettek oda egy lakótelepet, s így nincs hova hazatérnem. Ezért mentem aztán emberről emberre, nőről nőre, keresve az otthont, amit magaménak érezhetek. Kocsmák és nők által ismertem meg a kerületeket. És néha templomok által. Laktam Budán, a Szilágyi Erzsébet fasorban, laktam a Széher úton. Gyönyörűbbnél gyönyörűbb helyeken. Amikor a mostani feleségemmel, Földvári Györgyivel megismerkedtem, úgy éreztem, hogy itt végre megtaláltam azt a helyet, ahonnan majd el lehet bandukolni a temetőbe. Ez tizenöt éve történt. Beteljesedtek annak előtti nosztalgiáim. Idemelegedtek még inkább a szívemhez, akik egykor itt laktak, s akiket én azelőtt is nagyon szerettem. Mindenek előtt Nemes Nagy Ágnes, aki úgynevezett fölfedezőim közé tartozik, s itt volt lakása a Jakobinusok terén. Nem messze, az Attila úton lakott régen Babits. Az sem rossz szellem, ami visszaleng. És természetesen a Logodi utcában a dicső Kosztolányi Dezső. És Márai Sándor, akinek én avattam az emléktábláját a Mikó utca sarkán. A Pauler utcában hetvenkedett és lakott Németh László, aki a legnagyobb hatással volt a huszadik századi magyar szellemre, őrületes tévedései mellett zseniális térképésze volt a kultúrának. Világ életében kívülálló maradt. Itt volt aztán még az Attila úton Ottlik, egészen rendkívüli ember. Amikor én megismertem, már elkomorult. Sose írt, mindig tűnődött. Hát kit mondjak még? Vészi Endrét, aki nyomdászfiúból lett szocialista értelmiségi. Tiszta fráter volt, különleges, pikáns író. No és itt lakott még mindenek felett Kálnoky, a Mészáros utca 30-ban. Mindig itt bandukoltam el Kálnoky Lacihoz, tehát én erre a környékre már régebben is sokat jártam, kvázi háztűznézőbe. A Mészáros utca 30-ban a bedeszkázott kapun belső udvarba léptem, onnan egy verandára, a verandán macskák jelentek meg, gyönyörűségesek. Velük lakott visszahúzódón, betegesen Kálnoky. Amikor Pilinszky Harmadnapon című verskötete megjelent, akkor is például hozzá mentem, az élménytől ájulva, letiporva, s ott álltunk megdermedve: „Et resurrexit tertia die.” Odavoltunk. No, hát ez az a légkör, amely most hiányzik, s amelynek a párájában itt járkálni jó.
– És ez még csak a Várhegy nyugati oldala. A túloldalról is jelentős irodalmi személyiségeket sorolhatnánk.
– Ott van például Tandori, látom néha elmerülve sétálni. Őt is szeretem, s még egészen régről, Nemes Nagy Ágnesék köréből ismerem. Ismertem Vas Istvánt, aki a rakparton lakott. Becsültem benne, hogy zsidó és magyar létére sohasem játszotta el az identitászavart.
– Akárcsak Zelk.
– Ne is mondja, őt még jobban szerettem. Szintén én avattam az emléktábláját Kelenföldön.
– Beszivárog verseibe, műveibe a várkörnyéki lét?
– Erre a kérdésre készültem. Elő is vettem egy tavalyi versemet: Széchenyi szobra a bokorban. „A bokrok között bujdokolsz mint régi-régi dal/csak Kossuth mondta hogy te vagy a legnagyobb magyar...” A Krisztina templom sarkánál bújó Széchenyi szoborról szól. „Itt vagy most bronzba öntve mint magányos ágyucső/ futólag pillant csak feléd a sok járókelő...” Eltűnünk. Mint a Tabán, melyet Móricz próbált megmenteni valamiféle írói telepnek, de hát ugye ő is „balfazan” volt ehhez. Úgyhogy fölszámolták az egészet, s később Óbudát. A Logodi utcai Kosztolányi-ház sincs meg. Vagy itt volt a Philadelphia kávéház, ahonnét kikönyökölt akkora testtel, hogy betöltötte az üvegablakot, Szabó Dezső. Vagy a Dióhéj, amely Németh Lászlóéknak lett a presszójuk. Bella néni, a felesége kevergette ott a kávét.
– És a Gösser?
– Igen, a Gösser, ahol daliás fényképeim ki vannak téve, mert Puskás Öcsinek s nekem van ott a törzshelyünk.
– Gondolom, Püskiékhez is gyakran átjár, hiszen itt vannak néhány lépésre?
– Ez az emberpár egy csoda. Sándor kilencven éves, most kapott kitüntetést a Magyar Művészeti Akadémiától, ahol alelnök vagyok. Könyveiket a költségek alsó határán adják ki, nem húznak sápot. Öröm oda bemenni, már csak Ilus néni miatt is, aki mindenről mindent tud, s mindent elpletykál. És ott van mellettük a keretező, ahová szintén gyakran járok, mint képbolond, úgyhogy egy kép, egy Püski. Azután az antikvárium, amit a sógorom vezet. Mellette a Déryné cukrászda.
– Volt itt egy órás is, a Rill. Emlékszik rá? Gyönyörű, régi óraalkatrészek voltak a kirakatában. Nem rég zárt be, s ezzel eltűnt egy évszázados órásdinasztia. Ez tragédia a maga nemében.
– Das Kapital. Mindent tönkretenni kicsiben, s legyen a pláza, a nagyker. Ilyen tragédia volt a Tabán, Óbuda, Újlak is. Pedig ezekben is megtestesül az ország. A nemzeti érzéshez az is hozzá tartozik, hogy úgy masszírozzon a masszőr, úgy süssön a pék, ahogy mi szoktuk meg, írta ezt a naplójában valahol Széchenyi.
– S a Rill-üzlet pusztulása nem ihlette versre?
– Nem ismertem őket olyan jól.
– Min dolgozik?
– Írtam most ezt a könyvet, százhét festményhez százhét vers. Ez az életem. Ezt folytatom. Ma is írtam egy Renoir-verset. S itt volt nem rég a Gaugin, és itt volt Van Gogh. Belelapozok egy albumba, s hagyom, hogy a kép megihlessen. Hogy valami előtörjön érthetetlenül, mert csak azt érdemes megírni. Hiszen ami racionálisan elmondható, annak megírására ott van még nyolcszáz írószövetségi tag. S néha annyira gyors az ihlet szaporázása, hogy nem tudom lejegyezni a verssorokat. Van úgy, hogy éjjel az ágyban már megjön két versszak, ilyenkor felkelek, a sötétben kibotorkálok a konyhába, felrúgom a botot, feleségem fölriad... De azért végül sikerül lejegyeznem, s ez elégséges ahhoz, hogy kihúzzam a realitásig, reggelig. Na hát ezért élek, hogy ezt még tudogatom csinálni. „A versem volt a vérem, a versem volt a hittan, csodálom kérem szépen, hogy eddig kibírtam”. Meg aztán most kért fel Kerényi Imre, hogy harminc év után ismét játsszam el a Madáchban Nagyvizit című darabom egyik szerepét, s elvállaltam. És itt a feleségem, akinek az életemet köszönhetem. És hát van tizenhét unokám. Ötévestől a tizenhét évesig. Be se férnek egyszerre a lakásba. Úgyhogy húsvétkor, karácsonykor szakaszosan jönnek. Én öreg pátriárkaként ülök közöttük, s reszketek értük, bár annak idején elváltam tőlük. Úgyhogy: a bűnök tornyosulnak, az örömök csendesednek.
Csordás Lajos
