A kanadai rendezvény már csak a színhelye miatt is jobb helyzetben van a velenceinél: nincs beszorítva egy kicsi, ám méregdrága szigetre, és sokkal közelebb tartják az Egyesült Államokhoz. Azaz Hollywoodhoz és az üzlethez. Egy szerencséjük van az olaszoknak: a hosszú éveken keresztül egymást váltó direktorok után Marco Müller kemény és professzionális szakmai hátterével, stílusával még mindig egyben tartja a fesztivált.

A biennáléba tagozódott megarendezvény a világ legöregebb filmfesztiválja, ennek megfelelően roppant régi vágású. Értékrendje még a dicső múltat idézi. Itt a filmesek a főszereplők, a sajtó képviselői pedig megbecsült vendégek, s mivel a túléléshez manapság elengedhetetlennek tartott filmvásár - csúnyább nevén market - egyszerűen nem fér be a Benito Mussolini ízlése szerint épült egykori Casinóba, értelemszerűen nem is erőltetik a dolgot. Igaz, a biennále igazgatója, Paolo Baratta ígéri, hogy a válság ellenére 2011-re kész lesz az új fesztiválpalota, amely tulajdonképpen ráépül a mostani komplexumra. Ehhez képest meglepő Marco Müller minapi nyilatkozata, miszerint akkor sem fognak majd marketot szervezni. Inkább együttműködnek a torontóiakkal (ahol viszont nagy biznisz zajlik), hogy kisebb legyen a két rendezvény közti átfedés - ami idén két nap -, és Velence egyfajta előbemutató-helyszínként szolgáljon a kanadai város számára. Persze ez csak néhány film esetében lesz így, főleg az angolszász területről érkező címekre vonatkozik. A nehezebben dekódolható művészfilmek kizárólag a Lidón maradnak.

Ami az idei programot illeti, most kivételesen nem mondható el a minden évben kötelezően felmondható lecke, miszerint ami Cannes-ból kimaradt (és jó), valamint ami Cannes-ra nem készült el, az itt versenyez. Marco Müller most teljesen szembemegy a franciaországi szemle koncepciójával, ahol idén a nagy nevek csaptak össze, és az amerikai filmesek szinte száműzöttnek tűntek - nem számítva a nagy kedvencet, Quentin Tarantinót. A velencei program tehát friss és ropogós első filmesek műveiből áll, feltörekvő európai művészekéiből, a roppant erős olasz vonalból, és vannak köztük tengerentúli produkciók is. Igaz, szinte csak függetlenek. Ilyen a Cormac McCarthy regényéből készült The Road John Hillcoat rendezésében, vagy a veterán Werner Herczog Bad Lieutenant: Port of Call New Orleans című krimije, amely sok ponton kapcsolódik (folytatás vagy remake - majd eldől) Abel Ferrara 1992-es emlékezetes művéhez, A mocskos zsaruhoz. A nagy stúdiók viszont távol maradnak: a válság miatt nyilvánvalóan nem éri meg a nagy költségekkel járó velencei kirándulás, különösen, hogy egy rossz sajtóvisszhang még nagyobb károkat is okozhat.

Bár a versenybe magyar film nem került be, örömteli hír, hogy van két exportképes színésznőnk, és így három versenyműben is érdekeltek vagyunk. Fatih Akin Soul Kitchen című "vígjátékában" Gryllus Dorkát láthatjuk egy masszőz szerepében, Tóth Orsi pedig duplázott: az Egyesült Államokban élő iráni Shirin Neshat első nagyjátékfilmjében, a Women Without Menben (amely az 1950-es évek Iránjában játszódik) prostituáltat, az osztrák Jessica Hausner Lourdes című drámájában pedig egy tolószékes lányt
alakít.