Csodálom, hogy a Vígszínház és Pesti Színház ennyire önálló élettel rendelkezik, folyton úgy beszél a múltról, hogy saját magáról beszél, de most ennek mi az értelme? Miben nem hisznek? Magában a darabban? Nem lesz meggyőző ez a fél Cosi fan tutte a közönségnek? Mert az, annyira az, hogy el is mondják a darabban: mind így csinálják.

Mintha Ruttkai: Eszenyi Enikő és vele Stohl András Mohai Balázs / MTI

Mind így csináljuk. Nem a szerelmet keressük, hanem az izgalmat, a szerelmes állapotot, az élet felfokozott érzékelését. Magunkat szeretjük akkor is, amikor megmérgeznénk magunkat a másikért. A csalódás is jó, mert legalább történik valami.

Nekem ez elég tanulság volna, de valakinek nem. Nem tudom eleinte, ki az a valaki, csak Eszenyi vagy Valló Péter, de legkésőbb a harmadik felvonásra egyértelmű, hogy ez a koncepció. Eszenyinek már a frizurája is Ruttkait idézi, ezért hát tényleg hálás vagyok, hogy Stohl András nem kezd el Latinovits módjára, összezárt fogsorral beszélni, mert azzal végképp elveszne minden komolyság.

Két történetet kapunk egy helyett, éppenséggel örülhetnénk is. Az egyik volna maga a darab, a színész férjről, aki féltékenységében megteremti a csábítót is, így a történet végére mindenképpen veszít. Vagy mindenképpen nyer. Molnár persze annyira eszes és technikás, hogy ezt három felvonással és kevés szereplővel is végig feszülten tudja tartani. Hiába ismeri valaki a darabot, mégis azon töri a fejét mindkét szünetben, hogy vajon hogyan kavarodnak ki a szereplők a bonyodalomból. Mindebbe belefér még a nagy színésznői monológ, hogy hiába lehet velünk könnyebben beszélni bizonyos dolgokról, azért akkora lángot vetünk, hogy ne csodálkozzék senki, ha az nem fér be néhány filiszter sparheltjébe. Megértem az alkotói ijedelmet, nyilván olyanok is nézik az előadást, akiknek ebből a mondatból csak két szó nem világos. Mi az a filiszter? Mi az a sparhelt?

Közelebb hozzák hát a történetet, a színész házaspár mai is, időtlen is, régi plakátok, őket ábrázoló festmények lógnak a falon, az otthoni ruházatuk viszont kortársi borzadály, barna műbőr papucsok, legging, fekete atlétatrikó, mifene.

Két háztartási alkalmazott a rémesen ronda lakásban. A lakás rondasága mintha nem a koncepció része lenne, csak így sikerült.

Valahogy mégis elfancsalodik az egész. Látszik, hogy Kern András valamivel kevesebb odaadással és energiával vesz részt a játékban, mint amennyivel a bevásárlócédulát állítaná össze, hogy Stohl jelenleg valahogy mégsem az az ember, akire azt mondják, hogy ilyen szép férfit még életemben nem láttam. Ügyes dolog lehetne, hogy álruhában játszik a saját hajával, és színészként visel parókát a színpadon, de valahogy itt el is akadunk. Csavar ebben a csavarosságban, de nem akkora csavar, hogy érteném, miért van rajta testőrként aranygombos tengerészuniformis. A tükrözés tükrözésében végül az eredeti objektum válik homályossá, elfelejtjük, hogy nemcsak handabanda, szemforgatás, hisztéria, meg ismert és szeretett színészek vannak, de rejlik az egész mögött egy darab is. Igazából azt kellett volna megmutatni.

Molnár Ferenc: A testőr
Pesti Színház