Bill Manhoff: Bagoly és Cica. Orlai Produkció, Belvárosi Színház

Itt ez a könnyű, nyári limonádénak szánt és számító Bagoly és Cica, és tényleg annyira könnyű, hogy szinte nincsen is, mármint a darab, és annyira limonádé, hogy egy közepes kreatívírás-iskolában még oklevelet sem adnának rá, nemhogy szerződést. Mindazonáltal Bill Manhoff, aki valamikor a hatvanas évek közepén írta, rendesen kijárta ezt a bizonyos iskolát, televíziós sorozatokon – köztük A furcsa pár sorozatváltozatán – edzette az írógépét, egészen Hollywoodig. Így is hihetetlen mázlinak kell tekintenünk, hogy a Bagoly és Cicából készült film (amelynek a forgatókönyvét egyébként már nem ő írta) még Oscart is kapott, hála Barbra Streisandnak és George Segalnak. Vagyis a színészeknek.

Jordán Adél és Szabó Kimmel Tamás a „dobozdíszletben” Kallos Bea / MTI

Most, a hazai előadást látva is nekik, a színészeknek lehet hálásnak lenni. Merthogy akkora kliséhalmaz a darab, hogy az egyetlen izgalmat az okozza, vajon sikerül-e életet lehelni a megannyi papírformába. Két vadidegen ember összehozásának van néhány dramaturgiai alapszabálya; ez talán a legelső: éjnek évadján beront egy magányos fiatalember lakásába egy ugyancsak magányos nő, akinek nincs hol aludnia (de lehet, hogy a parkban való kutyasétáltatás az első, és akkor ez a második).

Két nagyon különböző figura – ennek, mármint a különbözőségnek is megvannak a kliséi, aminthogy annak is, hogyan válik szüntelen humor- és poénforrássá a különbözőség – fogja tehát illusztrálni azt az alapaxiómát, hogy a szerelem sötét verem, és útjai kifürkészhetetlenek. E nemben is lehet jobbat írni, mint ez – az Orlai Produkciónak egy másik darabja, a Gyógyír északi szélre például sokkal ügyesebb, pedig az sem Shakespeare –, de szokás mondani: innen szép győzni, ami színházban nem sűrűn igaz, és ezúttal pokoli nehéz, az biztos.

Pelsőczy Réka rendező, aki szerencsére be van oltva melodráma ellen, fanyar iróniával borítja be ezt a leginkább hiányokból álló darabot, és erre vevők a színészek, Jordán Adél és Szabó Kimmel Tamás is. Kálmán Eszter díszlete egyszerű, de szellemes és igazodik a fanyarsághoz; nagyobbacska doboz, amely széthajtva elviselhetetlenül szűkös lakást mutat, amelyben festve van minden: a tej és a whisky az üvegben, a kávé a kiöntőben, a hangok meg imitálva vannak, a vécé lehúzásától a kutyaugatásig (bár ez betörőijesztgető trükk inkább), kár, hogy ez a bizarr effekt hosszú időkre szünetel.

Hangerő van, kivált az elején; finom jelzése ez annak, hogy a színész nem érzi magát biztonságban a figurában, túlkiabálja és túlmozogja, tolja ezerrel, hátha életre kel. Jordán Adél is kiabál és túlmozog, húzkodja az ágyneműt a parányi játéktérben, ideül és odaáll, felpattan és hadonászik – és noha tudjuk, hogy ennek az általa játszott figurát, a Doris nevű sikertelen színészt és modellt, alkalmi prostit kéne jellemeznie, mégsem őt, hanem Jordán Adélt látjuk, az ő végtelen színészi találékonyságával és „rakkolásával”, amint magát nyomja a vázlatos alak körvonalaiba bele.

És mivel úgysem tudunk semmit erről a Dorisról, Jordán Adélról viszont annál többet, ezzel a megoldással megbékülünk, kivált azért, mert az irónia és önirónia libikókája igen szórakoztató. Szabó Kimmel Tamásnak nehezebb dolga van; egyrészt azért, mert ugyancsak vázlatos figurája is unterman a lányéhoz képest, másrészt mert a gátlásosság és sikertelenség kombinációja sokkal kevésbé hálás, mint a gátlástalan sikertelenségé.

Azért neki is kijut a hálás-vicces replikákból – ebben Zöldi Gergely fordító és tán Pelsőczy Réka kezét is sejteni lehet –, ráadásul röhögős részvétet képes kiváltani közönségéből a lány cunamiját fizikai fájdalommal megélő fiú iránt. Szabó Kimmel jó érzékkel választja azt a színészi megoldást, hogy a visszafogottsággal technikázik, így aztán itt is működésbe lép a libikóka. Ha a totális happy endinget sablonosnak tekintjük, a totális fanyar happy ending nem kevésbé az. De hát amúgy sem kell eltöprengenünk azon, vajon örökre találta-e meg egymást ez a pár. Egyáltalán: nem kell eltöprengenünk semmin.