Sziget: Vízpermet a varázspálcán
A fesztivál első hagyományos napja általában arról szól, hogy a Sziget hangulatától elszokott tömegek szépen lassan felveszik a ritmust, és megpróbálnak akklimatizálódni a különös körülményekhez. A Sziget bejárójához, a Jim Morrison sugárútra keresztelt vasúti hídhoz érve például a jegyüzérek csodálatosan eklektikus egyvelegébe botlik az ember: akad itt sajtós jegyét áruló lipótvárosi újságíró, Bódvalenkéről érkezett roma családanya, unatkozó nigériai orvostanhallgató és Peti, a pécsi biciklisfutár, aki kétszáz kilométert tekert, jelenleg pedig félmeztelenül dohányozva kínálgatja a hetijegyét néhány holland lánynak.
A frissen felcsatolt karszalagját tapogató fesztiválozót pedig rögtön szívmelengető látvány fogadja: a Nemzeti Adó- és Vámhivatal rögtön a bejáratnál állította fel sátrát, hogy az érkező magyar állampolgár egy percre felejtse el a hetes buszon beszedett büntetését, az elveszített sztornós számlákat, és szomorú könyvelőjének szigorú intelmeit. A sátor egyébként üres, egy testesebb APEH-ellenőr egykedvűen masszírozza kolléganője nyakát.
Beljebb érve már javul az általános közérzet: erről az egyedül a Szigeten vicces angolok is tehetnek, akiknek nagyjából kilencvenhét százaléka már fél hatkor is teljesen részeg, és barátságosan veregeti a külföldiek vállát, ha magyarral találkozik, akkor pedig hozzáteszi, hogy szerinte Gera Zoltán igenis jó futballista, és a magyar vízilabda-válogatottól tíz góllal kikapni az olimpián nem szégyen, hanem öröm. Ilyenkor a magyar fesztiválozó örül, és még azt is hajlandó elnézni az angolnak, hogy egy ezüstszínű balettszoknyát visel, kezében pedig egy műanyag csillagban végződő varázspálcát tart a Hajógyári fölé.
A külföldiek egyébként évek óta többségben vannak a Szigeten. Az általában félmeztelenül üvöltöző hollandok, németek, angolok mellett az üde színfoltot az évről évre nagyobb számban érkező franciák jelentik, akik – tisztelet a kivételnek – a fent említett nációkkal szemben némi érdeklődést mutatnak Magyarország iránt. Az például egészen különös látvány, amikor a Beatsteaks nevű német poénzenekar beállása előtt, a nagyszínpad mezején megjelenik egy betyárokból és jánykákból álló néptánccsoport, és népdalokra próbálja tanítani a porban heverésző külföldieket. Így az éppen arra sétáló a következő sorokat hallja, erős francia akcentussal: Túrót eszik a cigány zuma, veszekedik az után, zuma, meg azt mondja, pofán vág, zuma.
Azért magyarok is akadnak a Szigeten, a John Lennon sétány jobb oldalán álló Blues Színpadon például drum and bassbe oltott magyar népzene hallatszik, egy fekete ruhába öltözött lány édes Gergelyéről kiabál, a nézőközönség szinte csak külföldiekből áll, pontosabban ül, úgy néz ki, tetszik nekik, amit hallanak. Nagyjából hasonló lelkesedéssel figyelik a Szigeten az idén szürreális faépítményeivel bemutatkozó Szőke Gábor Miklóst, akinek falécekből ácsolt tigrise előtt egy amerikai gyeplabdacsapat fotózkodik. De a Beatsteaks már befejezte a beállást, hat óra múlt néhány perccel, a bundeszliga-frizurás frontember penetráns keletnémet akcentussal Beatles-slágereket üvöltözik. A tömeg lelkesen bólogat.
A magasban elhelyezett fémcsapokból szállni kezd a vízpermet. A dunai szél néhány néhány cseppet a francia lányok vállára fúj.
Elkezdődött.
