Négy körül érkezem, a hőség még mindig elviselhetetlen. A bejáratnál már nem osztanak vizet, lassan araszolunk befelé a tömeggel. A színpadok zaja monoton dübörgés. A szekusok elgyötört arccal bámulnak a semmibe, a hoszteszlányok az árnyékban hűsölnek, a telefonjukat piszkálják.

Valahogy átjutok az ellenőrző kapukon, a Duna felé megyek, a jégtáblákra és Schirilla Györgyre gondolok. Sátrak között gyalogolok, napszúrásos delírium, pár perc múlva egy kisebb mezőn találom magam.

Egy összefirkált fal előtt állok, bárki ráírhatja, hogy mit akar még csinálni, mielőtt meghal. A feliratokat nézem, próbálok én is gondolni valamire, de nem jut eszembe semmi. Valaki egy napig belga hercegnő akar lenni. Egy piros krétával írt sor szerzője egy tányér raviolit kíván. Ákombákom zöld írás, a vágy titokzatos tárgya egy szülinapi buli Jamaikában. Férfias, elnagyolt betűk, az író szeretné végre személyesen is megismerni Super Mariót.

Éppen azon merengek, hogy vajon mi lehet meghatóbb egy emberi lény legtitkosabb vágyánál, amikor a fal végén megjelenik egy nagydarab férfi. Harcsabajusz, a karján sárkányok és egyéb hüllők között tetovált Chopper felirat. Óvatosan körbenéz, gyorsan a cipőmre meredek. Bal tenyerét a falnak támasztja, összeráncolt homlokkal kezd el írni. Utána nagyot sóhajt, még egyszer gyanakvóan felém néz. Vadul bámulom a cipőmet, egészen addig, amíg elmegy. Gyönyörű, írott betűk. A gondolat egyszerre mély, őszinte, és rendkívüli: hatalmas női melleket szeretne.

Már éppen indulnék, amikor észreveszem, hogy valaki megfordította az alapgondolatot. Azt akarja, hogy a temetésén Eddie Veder énekeljen. Jó ötlet, a Jeremy vagy a Black nem is szólna rosszul a Farkasrétiben.

Kiérek a parti sétányra, szerzek egy viceházmestert. Egy srác megy az út közepén, hangosan telefonál, nápolyi dialektusban üvölti túl a Nagyszínpadot. Amikor lerakja, odalépek hozzá.

- Milyen zenét akarsz a temetésedre?

- Renato Murulótól a Malafemmenát. Nápolyi dal, Totó írta egy filmhez. Egy nőről szól, akit egyszerre szeret és gyűlöl, aki átveri, hazudik neki, de ő persze teljesen hülyét csinál magából, és egészen addig imádja, ameddig bele nem pusztul. Na, az én csajom pont ilyen. Látnod kéne. Gyönyörű. Okos. Különleges. Érzékeny. De ha öt percig egyedül hagyom egy étteremben, már a fél Camorra körülötte nyüzsög, ő meg fürdik a rajongásukban. Esküszöm, még a nagyfateromat is teljesen megbűvölte. Szegény öreg.

Elképzelem a szerelmes nápolyi nagyfatert, aztán elindulok a Sziget Beach felé. Egy szomorúfűz árnyékában egy lány ül, a talpát nézi, mintha keresne valamit.

- Azt hiszem, beleléptem egy üvegszilánkba a Roma Sátorban. Soha többet nem táncolok mezítláb, az hétszentség. Mit akarsz?

- Mondj egy számot, amit szívesen hallanál a temetéseden.

- Te aztán fel tudod dobni az embert. Komolyan kérdezed? Na jó, akkor legyen valami Radiohead. Mondjuk a Reckoner. Nyaranta Brightonban szoktam dolgozni egy hónapot, pincérnő vagyok egy kávézóban. Biciklivel megyek haza éjfélkor, akkor zár a hely. Két éve tekertem hazafelé, előtte pár nappal raktam fel új zenéket a lejátszómra. Akkor hallottam először a Reckonert is. Semmi különös nincs benne, de valahogy nagyon eltalált. Meg is álltam, kiültem a tengerpartra. Néztem a tengert egy fél órán keresztül. Vannak ezek a fél órák az életben, amikor teljesen egyedül vagy, van egy zenéd, meg egy hegy, egy mező, vagy egy tenger, és hirtelen mindent megértesz. Valahogy a halált is így képzelem. De most inkább elmennék Nick Cave-re, ha nem gond. Találj ki valami vidámabb csajozós dumát, ez elég béna.

Megtaláljuk az üvegszilánkot, milliméteres darab, valószínűleg egy sörösüvegből származik. Megadja a brightoni kávézó címét, ha arra járok, meglátogatom. Hátha ott majd én is megértek valamit.

Nick Cave még azért odébb van, elnézek a Világzenei Színpad felé. Egy fröccsöző előtt néhány portugál áll, ha jól értem, azon vitatkoznak, hogy rozéból vagy fehérborból kérjék-e a Krúdy fröccsöt. Elsütöm az egyetlen portugál mondatot, amit még Lisszabonban tanultam (Elnézést, meg tudná mondani, hogy merre találom a Benfica-stadiont?), döbbenten néznek rám, aztán angolra váltunk. A rozé mellett érvelek, aztán az egyik lánnyal a fadoról kezdünk beszélni.

- A fado a legszebb zene, amit valaha hallottam. Nagyon őszinte műfaj, semmi mediterrán hazudozás nincsen benne. Te bírnád, ha fadóra temetnének el?

- Talán. Lisszaboni vagyok, de Coimbrában jártam egyetemre. Van egy Adriano Correia nevű énekes, ő is oda járt. Írt egy dalt, a Cancao com lágrimast. Nincsenek benne nagy dolgok, főleg a tengerről és Lisszabonról szól, meg egy barátjáról, aki hirtelen meghalt egy balesetben. De nem a szöveg a lényeg, hanem a vágyakozás az elveszített múlt iránt. De ezt a múltat talán csak mi érezzük olyannak, ami után érdemes vágyakozni. Persze most mit dumálok, még élek, iszom, eszem, táncolok, dumálok. Biztos más lesz a végén. De szóljon csak Adriano Correia a temetésemen. Attól biztos jobban érzem majd magam, akárhol is leszek.

Már a Nagyszínpad előtt állok a tömegben, amikor végre eszembe jut egy szám. 

A múltra gondolok, és jól érzem magam. 

Sziget fesztivál, 0. nap, 2013., Quimby koncert, Fotó: M. Schmidt János