Sziget: Orwell és az eltűnt fesztivál
A táj nagyjából olyan, mintha Salvador Dalít felkérték volna Orwell 1984-ének illusztrálására. A Nagyszínpad felé elszórt sátortartozékok, földbe taposott vietnámi papucsok hevernek, de a legérdekesebb az a fa, melynek ágaira tíz-tizenöt piros hetijegyet, egy belga zászlót és egy lukas cilindert akasztottak. A szemlélőnk ekkor beugrik egy néhány nappal korábbi jelenet: az A38 sátorban, a Deus zenekar koncertjén Stéphanie és Gregory, a barátságos belga pár tagjai egymást túllicitálva traktálják flamand- és vallon viccekkel. A fesztiválozó udvariasan bólogat, majd
halaszthatatlan pisilésre hivatkozva kimenekül a szabadba.
A főutakon a legtöbb ételkioszk bezárt, egy-kettő van már csak nyitva. Az egyik büfében még némi fény pislákol, az asztalon magányos alak könyököl, elmélyülten rág egy rúd kolbászt. Int egyet, letör egy darabot a kolbász végéből, és mesélni kezd:
'Amerikai vagyok, Los Angelesben nőttem fel. A gimi után fogalmam sem volt, mit akarok csinálni, kipróbáltam egy csomó mindent. Egy ideig buszvezető voltam, de elég rosszul fizettek. Leléptem Santa Fébe egy haveromhoz, akinek van egy kisboltja, ilyen indiai fűszereket meg füstölőket árul. Ezzel az volt a baj, hogy akármennyit zuhanyoztam, állandóan olyan szagom volt, mint három adag currys csirkének. Ez meg nem jött be a csajoknak. Szóval inkább hazaköltöztem, és beiratkoztam a pszichológia szakra, a Szigetről is ott hallottam. A Leningradot láttad? Az énekesnő tisztára olyan, mint valami matrjoska babába oltott Tina Turner. A gitáros meg egy vonalkódos alsógatyában tolta végig koncertet, zseniális volt. Most viszont húznom kell. Na, örültem, te meg ne legyél ilyen levert, inkább olvass egy kis Jungot.'
Az A38-ig vezető betonúton már egyértelműen a szemét az úr, elképesztő mennyiségű hulladék maradt a tömeg után. Néhány narancssárga ruhás fiatal szomorúan böködi a fémvillájával a dzsuvatengert. Az egyhangúságot csak akkor töri meg némi szolid röhögés, amikor egyikük vigyorogva feltart egy elhajított Superman jelmezt, melynek mellkasán egy rúzzsal rajzolt szív látható, amin éppen egy űrhajó repül keresztül.
A Nagyszínpad előtti tér flóráját teljesen letarolták a koncertek. Ahol néhány nappal korábban még Snoop Dogg suttogta el gyémántból faragott mikrofonjába a visítozó tömeg előtt, hogy ő bizony nem viccel, ha fegyverekről vagy Jennifer Lopez fenekéről van szó, most rendkívül elhagyatottan fest. A földből még ekkor is gőzölögve száll a por, a Duna felől elnyújtott hajókürtölés hallatszik.
A kijárat felé tartva büfések pakolják a bödönnyi ketchupokat, mustárokat, csemegeuborkát. Egyikük így emlékszik vissza a fesztiválra: - Hamburgert és hot-dogot árultunk. Én azt hittem, hogy a sok részeg állandóan problémázni meg ordibálni fog, de egész normálisan viselkedett mindenki. Egy srácot leszámítva, azt hiszem, holland volt. Két napig azzal szórakozott, hogy beállt a sorba a vendégek közé, és amikor éppen nem figyeltünk, benyúlt a szőrös kezével a pult mögé, kivett egy töltött almapaprikát az egyik tálból, és röhögve elszaladt vele.
A HÉV-hez érve a hazafelé tartók egészen lenyűgöző kavalkádjába botlani. Akad köztük Louis Vuitton táskáját a koszos betonon fintorogva vonszoló sznob, sátrát a tarkójára egy hajókötéllel erősítő tengerészgyalogos, és néhány türelmetlenül dohányzó punk is.
A távolban feltűnnek a HÉV reflektorai, a peronon izgatott mocorgás kezdődik. Végül csodával határos módon mindenki felfér, még az a lány is, aki a lépcsőre felugorva a giroszán lévő összes ajvárt a pulóverére csorgatja. A szerelvény elindul, repíti az utazókat, Amszterdam, London, Los Angeles, vagy a Szondi utca felé.
A megálló hirtelen üres lesz. Az ellenőr feláll, kicsit leporolja magát, a vonat után néz. Aztán
elmosolyodik. Rágyújt, és hosszú, ruganyos léptekkel elindul hazafelé.
