Teleszívom a tüdőmet, és a refrénre várok. El is érünk az első versszak végére, szenvedélyesen felkiáltok, hogy dans ma rue. Ekkor a Duna-partot biomasszaként beterítő rovarokból úgy háromszáz berepül a számba. Mire észbe kapok, legalább ötvenet le is nyeltem.

ZAZ

Megállok, pár percig fuldoklom. Aztán kikapcsolom a zenét. Viszlát, Párizs.

Hat körül érek ki, kicsit rosszul vagyok. Szerzek pálinkát, hátha segít. A számban fütyülős barackok és halott szúnyogok íze, elindulok a Nagyszínpad felé.

Elég rosszul nézhetek ki, mert egy csapat német megáll velem szemben, az arcomra mutogat, és fényképezni kezd. Kikerülöm őket, leülök az A38 elé, és próbálok normális fejet vágni. Nekidőlök a kerítésnek, az úton néhány francia csaj jön, két üveg boruk van. Az egyik lány rám néz, és mellém ül.

- Szia. Te miért vagy ilyen szomorú?

- Lenyeltem néhány szúnyogot. Ez mindig lehangol.

- Engem csak a Sigúr Rós és a nagyanyám tud lehangolni. Inkább gyere Zazra, mindjárt kezdődik. Tessék, egy kis rozé. Lyonból hoztuk.

Bemegyünk Zazra, nehezen oldódom fel. Jön a Dans ma rue, zavartan köhögök. Elköszönök a lányoktól, átmegyek Franz Ferdinandra.

Pont vége a koncertnek. Gyorsan átmegyek a Világzenei Színpadhoz, mielőtt megjelenik David Guetta, és a középszer felhajtott gallérú pólójába bújtatja a Hajógyárit.

Az egyik hot dog-árus előtt egy srác áll, az árlistát nézi, turkálni kezd a pénztárcájában. A fejét csóválja, széttárja a karját, aztán egy ismeretlen nyelven káromkodik.

- Úgy látom, te szomorú vagy.

- Olyan a szemed, akár a sasé.

- Bocs.

- Semmi gond, csak elfogyott a pénzem. Összehaverkodtam pár angollal, és elmentem velük kaszinózni. Megérkezünk a helyre, azt hiszem, valami madárról van elnevezve. Szóval bemegyünk, leülünk a rulettezni. Hihetetlen, de folyamatosan nyerek. Nyolcszázezer forintnál járok már, amikor kiveszem a lóvét. Leülök a pulthoz, koktélozni kezdek. Közben röhögök az angolokon, akik lassan mindenüket elvesztik. Idióták, nem véletlen, hogy én svéd vagyok, nem angol. A harmadik koktél után visszamegyek a ruletthez, kölcsönadok ötven rongyot az angoloknak. Nem bírom ki, én is játszani kezdek. Fél óra múlva már egy vasam nincs. Most az angolok röhögnek, de nagyon. Ők is elbuktak mindent, már a HÉV-jegyre sincs pénzünk. Végül az egyikük a félkarú rablón nyer egy tízest, abból megyünk vissza, még pont elkapjuk a Franz Ferdinandot. A maradék pénzből éppen kijött fejenként egy pohár sör. Hát, nem volt valami laktató.

Találok a táskámban két banánt, odaadom a svédnek. Közben elkezdődik a koncert, az albán hadsereg fúvósai játszanak, egész jól. Ha jól számolom, négy tubásuk van.

Egyre hűvösebb van, veszek még egy hosszúlépést, és benézek Katy B-re. A színpadon egy fiatal csaj ugrál, a küzdőtéren meg úgy ezerötszáz. Mellettem is van kettő, megpróbálom túlüvölteni a zenét.

- Sziasztok! Úgy látom, ti nem vagytok szomorúak.

- Tessék?

- Mindegy. Hogy tetszik a Sziget?

- Mi?

- Én vagyok a Rolling Stones gitárosa. Kértek egy autogramot?

- Nem hallom! Mi bajod van?

Még visszaváltom a fesztiválkártyámat, aztán elköszönök a bringatárolós srácoktól. Ahogy kifelé megyek, látok néhány ismerőst. A haiti lányt. A pálinkázó írt. A portugál csajt, akivel a fadoról dumáltunk. Fabriziót, aki ezek szerint megtalálta a hosteljét. A biciklisfutárt. A dán újságírót. A szemüveges ukránt. És Gusztit, a hegedűst.

Intek nekik, aztán felülök a bringámra. A taxikat követem, az Árpád-hídnál jövök ki a Hajógyáriról.

Felhúzom a kapucnimat, és elindulok Párizs felé.