Állok és csak motyogok, hogy de hát hosszú évek óta itt van, illetve volt a világzene központja, a csakrája, ha úgy tetszik. Ráadásul, aki egy kicsit is ismeri a Szigetet, az tudja, hogy ez a bejárattól legtávolabb eső pont, szombatonként akár fél órát is eltarthat elvergődni ideáig. Az új hely viszont alig pár percre van a bejárattól, derül ki a térképről.

Szóval most tényleg nem közhelyes okoskodás, hogy évről évre újra kell tanulni a Szigetet. Idén a szokottnál is nagyobb a felfordulás, szerencsére a Hungarikum Falu ugyanott maradt, ahol tavaly, oda megyünk át búfelejteni a klezmert. A sors pedig máris elrendezi a dolgokat, kárpótol a maga módján, ugyanis épp akkora érünk oda, amikor Till Attila és Koltai Lajos épp egy hatalmas flódnit készül megvágni. Valamilyen csúcsbeállítás lehet, vagyis most ez a világ legnagyobb flódnija, több asztalon tekereg, akár egy nagyon elhízott óriáskígyó. A Faluban idén a páros szám körül forog minden (tavaly a szüretet dolgozták fel), és igen tetszetős az új helyszín (legalábbis tavaly ilyet nem láttam), a fából ácsolt malom, ahol a párosító bált is tartják majd, s fönt, a karzaton is vannak székek, mintha egy magyarosított Globe színház lenne. S hogy mennyire vonzó miden itt, azt már az is jelzi, hogy a péksüteményből megformált felirat (20. Sziget Hungarikum Falu) egy-egy betűjét már megeszegették a magyar ízekre fogékony szigetelők. Estére be is vonták szemeteszsáknak való nejlonnal.

Szellősebb, tágasabb különben a jubileumi Sziget, és pöpecebb is. Ha már a programba nem fértek be kiugróan neves fellépők, akkor legalább a külcsín legyen kicsit ünnepélyesebb.(Ez különben szimpatikus is, mármint hogy nincs elájulós öntömjénezés sehol. Nem is kell, itt már minden önmagáért beszél.) Jók a Hello Wood párásítóval felszerelt óriás faszobrai, tetszetős Szőke Gábor Miklós és Huszár András méretes és színpompás fahintaja, melyet máris megszállnak az angol csapatok, hogy a sör hatását felturbózva ide-oda lengjenek. De jó az Anubisz sátrára hajazó fainstalláció is, hatalmas sakálokkal. És igen jó a talán az olimpia és London előtt tisztelgő óriáskerék, a Sziget Eye, melyen utazni csak első pillantásra tűnik méregdrágának, igazából tűrhető kategória (1500 forint).

Kellemes perceket ígér a Kelet-Európa Vurstli is, ahol a nyugati, szerencsésebb szigetesek is átélhetik ez egykori, csak erre a vidékre jellemző állami vegzatúrát. Hiszen csak útlevéllel lehet belépni (a fénykép helyére az útlevelet kiadó „hivatalnok” kis portrét rajzol), a beléptetés egy klausztrofóbikusan szűk folyosón történik, hogy mindenki a helyére kerüljön egy kicsit, itt pecsételik le az útlevelet. A területen szürke egyenruhások grasszálnak és kellemetlen kérdéseket tesznek fel, a Hivatal fabódéjában pedig méretes pecsétekkel dolgozik a hivatalnok, ahol kérvényt kell írni még a kérelemhez is.

Aztán az is kiderül, hogy a domb elé telepített Világzenei Színpad milyen jó elképzelés. Az emelkedő ugyanis most amolyan amfiteátrumként szolgál, ahonnan kényelmesen, a fűbe telepedve lehet nézni a dühöngőt és a fellépőket. Most épp a spanyol Che Sudaka nyomja a latinos vurstlit, épp Sting örökzöldjét, az Englishman In New York refrénjét írják át Immigrant Illegal In Europe-ra. A Nagyszínpadon két visszatérő banda adja meg az első nap súlyát. Tavaly az első nagylemezével (Happiness) nagyot dobbantó Hurts még csak sátorban léphetett fel, idén viszont már a Placebo „előzenekaraként” izzították a hangulatot. Az új Pet Shop Boysként emlegetett duó (szerintem sokkal vitálisabb szintipopot nyomnak) négy vonós-, illetve két folyton átvedlő táncoshölggyel és számos más zenésszel kiegészülve be is lakja a nagyszínpadot. A lassan védjegyükké váló letisztult színpadkép és öltözet ellenére a frontember Theo Hutchcraft kicsit úgy néz ki, mintha okmányirodában lenne elegáns gemkapocsszámoló. Az viszont mellette szól, hogy a buli után nem szívódik fel a backstage-ben, hanem a keverőből nézi végig a Placebót. Sokan nem is veszik észre, hogy akiért az előbb még (joggal) sikoltoztak az első sorokban, az most karnyújtásnyira van tőlük.

A hazánkba immár hazajáró Placebo pedig újfent bebizonyítja, hogy nevük ellenére igenis van bennük hatóanyag. És bizony a mellékhatás is garantált. Mivel utolsó lemezüket (Battle For The Sun) már megturnéztatták nálunk, így a mostani amolyan bestoffos válogatás, már a harmadik helyen lenyomják az Every You, Every Me-t, és ami külön megbizseregtethette a rajongókat, a ráadás elején a mágikus Running Up That Hillt. A koncert harmadára beesik mellénk egy csapat nagyon jó hangulatban lévő olasz, de az már csak otthon derül ki (bár sejtésünk helyben is akadt), hogy milyen okuk volt a vigalomra a külön koncertet adó itáliaiaknak. Szerencsére az elveszített pólómeccsre éjfél után nem marad már energiánk.

De egy tippre még van. A negyedik fellépő után érdemes a Nagyszínpad előtt maradni, a keverő fölött ugyanis ilyenkor veszi kezdetét a spanyol Companyia La Tal produkciója. Nem kell tehát átrohanni a sziget másik felébe az utcaszínház miatt, az most helybe jön, és egészen jó humorral bír. Egy toronyóra figuráinak mozgásával adják elő a Carmen zanzáját, majd Kemény Henrik bábfiguráját idézve egyre nagyobb kalapácsokkal jelennek meg, hogy alaposan helyben hagyják egymást.

Talán már nem is bánjuk annyira azt a vereséget.

Placebo