Szexuális dominancia és a vámpírok örök szerelme
A franciák által sok szempontból sajátjuknak tartott Polanski Venus in Fur – Vénusz nercben című művének egyik érdekessége, hogy tulajdonképpen ez az életmű első francia nyelvű alkotása. A másik, hogy most már biztosnak tűnik: ha kevés pénzből kell Polanskinak forgatnia, akkor nagyon szívesen nyúl színházi alapanyaghoz. Ilyen volt a 2011-es Az öldöklés istene, és nem más a Vénusz nercben sem: a neves amerikai drámaíró, David Ives egyfelvonásosán alapuló mozi ráadásul színház a színházban történet. Középpontjában Thomas, a pályakezdő rendező-drámaíró áll, aki meghallgatást tart új darabjának főszerepére, amely az osztrák Leopold von Sacher-Masoch klasszikus erotikus regényének színpadi változata, ez maga a Vénusz nercben.
Thomas már épp indulna haza, amikor beesik a meghívás nélkül érkező Vanda, aki eleinte inkább prostituáltnak néz ki, mintsem színésznőnek. Mégis ráveszi az írót a próbára, olyannyira, hogy elkezdik eljátszani a kétszemélyes darabot. A dramaturgiai fordulat pedig akkor következik be, amikor a próbálandó darab és a filmbeli realitás közötti határ egyszer csak megszűnik, és a tét ezáltal sokkal tragikusabbá és drámaibbá válik. Külön öröm, hogy a két főszereplő igen jól játszik: Mathieu Amalric esetében ez nem nagy meglepetés, de hogy a direktor felesége, a „borzalmas színésznő” reputációjával rendelkező Emmanulle Seigner is remekel, ami már viszont nagyon is az.
Polanski a sajtótájékoztatón elmesélte, hogy már az első filmje, a Kés a vízben – mely három karakter története volt – forgatása után gondolkozott azon, hogy az igazi nagy kihívás egy kétszereplős mozi lenne, ám a megfelelő alapanyag ehhez csak most került hozzá. A színházi tér pedig nagyon közel áll hozzá, hiszen tizennégy éves korában lépett először színpadra, és maga az üres színház is igencsak meghatározta a gyerekkorát.
Mivel a Vénusz nercben egyik fő mozgatórugója a szexualitás, nem számított durva kérdésnek Polanski felé, hogy mit is gondol erről, pláne most, hogy megöregedett és nyilván „szelídebb” lett. A rendező felelt is: úgy véli, nagyon furcsa korban élünk, amelyben ha egy férfi virágot ad egy nőnek, akkor az ma már inkább bűncselekmény, mintsem pozitív dolog. Sőt, szerinte a fogamzásgátlók elterjedése miatt maguk a nők is megváltoztak, másképp viszonyulnak a szexuális kapcsolatokhoz, a romantikát meg egyszerűen kiölték a világból. A cannes-i megmérettetés pedig egyáltalán nem izgatja, mivel ha egy film elkészül, az amúgy is versenyhelyzetben van. Ha kap díjat, annak örül, de van már olyan idős és tapasztalt, hogy nem kell őt meggyőzni arról, tud-e rendezni.
Jim Jarmusch Only Lovers Left Alive című versenyműve vámpírfilm. A rajongók joggal kapták fel a fejüket erre a hírre, mondván, ebből vajon mi fog kisülni, de mindenki megnyugodhat: ennek a mozinak semmi köze az utóbbi évek vámpíros őrületéhez, igazi auteur munkáról van szó. Nem mellékesen Jarmusch meg is jegyezte a sajtótájékoztatón, hogy nem látta a kortárs divatfilmeket. El is hisszük neki. Az Only Lover Left Alive két központi karaktere, Ádám és Éva már évszázadok óta házasok, grandiózus szenvedéllyel szeretik egymást, de a két bohémnek a világ összeomlása igen nagy fájdalmat okoz.
A múlt értékei eltűntek, az emberek egyre üresebbek, a két vámpír nem véletlenül hívja őket zombiknak, miközben a halhatatlanság egyre nagyobb teher mindkettőjüknek. Az amúgy igen szórakoztató film (amely a „zombiknak” is élvezhető, komédiaként is működik) rogyásig van zsúfolva zenei és irodalmi utalásokkal, parafrázisokkal. Számos kérdéssel próbálták Jarmusch-t faggatni ezekről, de ő, elnézést kérve, elutasította ezt az érdeklődést. Nem tudja és nem akarja magát elemezni – persze az nincs ellenére, ha ezt mások megteszik.
A glamourt meg mi más zárhatta volna le a „cinephile” közegben, mint a világ kritikusai által minden idők legjobb filmjének választott Szédülés: Alfred Hitchcock klasszikusa a Cannes Classics egyik záróműve volt, és a vetítésen részt vett az egyik főszereplő, Kim Novak. Az egykori filmcsillag elmondta, hogy életében ötször látta a Szédülést, és mindig felfedezett benne valami újat, mivel mindig lehet mélyebbre ásni a műben.
Novak cáfolta, hogy annak idején összezördült volna Hitchcockkal, mind szakmailag, mind emberileg fantasztikus karakterként emlékezik rá, James Stewart meg szavai szerint a világ legédesebb férfija volt. A színésznő kitért rá, hogy a Piknik és a Szédülés sikerei után még forgatott ugyan filmeket, de egyre „műanyagabbnak” érezte azokat, így visszatért első szerelméhez, a festészethez.
