Az 1964-ben született középkorkutató, Jevgenyij Vodolazkin mágikus elemekben gazdag, 2013-as munkáját Nagy Könyv és Jasznaja Poljana-díjra érdemesítették Oroszországban. A komoly hagyományt folytató, szenzációként ünnepelt regény középpontjában a „Krisztus kedvéért való ostobaság”, a „keresztig való szeretet” áll. A „jurodsztvo” megtestesítője a pravoszláv kultúrkörben ikonikussá lett szent félkegyelmű. „Jurovigyij” Dosztojevszkij az irodalmi kánon részévé lett Miskinje, Aljosa Karamazovja, Zoszima sztarece, és több Tarkovszkij-film, így a Nosztalgia, a Tükör, a Solaris, a Sztalker (fő)szereplője.

„Négy, egymásra nem hasonlító ember élte le az életem, mindannyiuknak különböző volt a testük és a nevük” – mondja az 1440-ben született és 1520-ban elhunyt orvos, csodatevő, szent együgyű, zarándok, szerzetes, remete. Arszenyij, Usztyin, Amvroszij és ­Laurosz tizenhéttől nyolcvanéves koráig, Rukina községtől Pszkov városán át a jeruzsálemi Szent Sírig és onnan vissza, egyetlen rögeszmét követ: sorsának vezérlőcsillaga, a szörnyű halált halt, s a vérmezőn elhantolt Usztyina nyerje el a bűnbánat kegyelmét.

A négy részből álló opus – A tudás könyve, A lemondás könyve, Az út könyve, A nyugalom könyve – fejezeteit ószláv betűk, egyben számok, az úgynevezett titlók jelölik.  A ragyogó karaktereket felvonultató mű tárgya ősi és örök: Erósz és Thanatosz, bűnbeesés és vezeklés, szenvedés(történet) és megváltás. A gyakran patetikussá, sőt üres lózungokká torzult eszméket, mítoszokat a finom humorú szerző elevenné teszi, lerántja „földközelbe” úgy, hogy mindvégig nemes marad. A zsigeri szakralitás mellett a kivételes képi erejű, már-már filmszerű, érzéki Laurosz a testre fókuszál: az egyik legmegrázóbb epizód egy tragédiába torkolló szülés leírása.

A nyolc évtizedet átfogó óorosz odüsszeiában pusztít a dögvész, az éhínség, a pestis, és a jóslatok szerint 1492-ben eljön a világvége. A címszereplő főleg holtakhoz beszél: a javasember nagyapjához, aztán Usztyinához, majd a reneszánsz műveltségű, szintén jövőbe látó talján barátjához. Utóbbi vesszőparipája: létezik-e az idő. Vodolazkinnál az idő körkörös; egyetlen, múlhatatlan szerelem van, az önátalakító főhős pedig azért ítélte magát földi száműzetésre, mert egykor rosszul szeretett. A Pálfalvi Lajos remek fordításában kiadott, külcsíné­ben is feltűnően szép nagyregény a legfontosabb dolgok könyve. Van, akinek a zen buddhizmust idézte az eszébe, nekem A nagy Gatsby utolsó sorát: „Így törjük a csapást, hajtjuk hajónkat előre, szemben az árral, hogy a végén mindig a múltba érkezzünk.”

Jevgenyij Vodolazkin: Laurosz
Európa Kiadó, 420 oldal