Van valami csodálatos realitás-érzéketlenség Fekete Gyula operájában, az Egy anya történetében. Vagy inkább elszánt célra repülés, neki ez tetszik, ez a történet, amit Beney Zsuzsa hozott létra Andersen alapján, és egyáltalán nem érdekli, hogy miképpen lehet ezt operává formálni, élő színpadi produkcióvá változtatni.

A cselekmény amolyan kedélyes északi horror, a halál elviszi az anya gyermekét, ő pedig elindul utána, hogy visszaszerezze. Odaadja érte mindenét, vérét, haját, szemét, hogy a végén mégis belenyugodjon a történtekbe: jobb a gyermeknek a halál és a Paradicsom, mint a földi élet a vak anyja oldalán.

A szereplők az Anya és a Halál mellett az Éj, a Tó és a Csipkebokor, akik nem színpadképesek a természettől fogva, de Fekete Gyulának igaza van. Kell egy Zsótér Sándor és állandó jellegű tettestársai, Ambrus Mária díszlettervező és Benedek Mari jelmeztervező, és az egész történet csonkítatlanul és átélhetően ott van a Zeneakadémia Solti termében.

A szín jobb felső sarkában van az Anya háza, amit egy normális társasházi beltér vesz körül, három lakás. Az Anya háza kicsit meg van billenve, nem egészen illik bele a környezetbe, amire minden oka meg is van, hiszen a környezet, Éj, Csipkebokor, Tó mind csak elvesz, és amit cserébe ad, meglehetősen kevés: útmutatás, arra mentek, menj utána, ha kedves az élete.

A nagy dolog nem az akar lenni, ami az előadásban a valóban nagy dolog, vagyis a színrevitel, hanem a szereposztás: az Operett Színház csillagai vállalkoznak arra, hogy kortárs operát adjanak elő.

Nem is szívesen vagyok utálatos, mert alapvetően annyira lenyűgöző ez a vágy, tegyünk valami hasznosat is, és ne csak az operett-musical fronton szórakoztassunk, ilyenkor látni, micsoda ereje van a mikrofontalan éneklésnek, a tiszta művészi szándékoknak, a lehetőleg minél kevesebb megalkuvásnak.

Ám ez csak az elmélet. A gyakorlatban egyáltalán nem értem Dolhai Attilát, amikor a Halál szerepében, valami érthetetlen énektechnikával, hogy majd lenyeli a nyelvét, hamiskásan és ijedt arccal énekel. Nem értem Frankó Tündét sem, de őt csak a szó hétköznapi értelmében: nem tudok rájönni, milyen szavak hagyják el ajkait.

Nádasi Veronika tökéletesen hozza a táncdalfesztiválok hangzásvilágát, torokból, de vibrálva kiabál a szimfonikus alapra, ahogy azt sejteni lehet, ez nem tarthat ki egy egész operai felvonáson keresztül, és tényleg nem, egyre ijesztőbb az eredmény, ahogy haladunk a darabbal. A Csipkebokrot játszó Langer Soma láthatóan zavarban van a Ladányi Andrea kigondolta mozgásoktól, valahogy azt érzi, nem elég lengedezni a szélben, de hülye arcot is kell vágni hozzá. Szerintem téved.

Nem tudom, nem tévedés-e az egész opera. Fekete Gyula nyilvánvalóan ismeri a szakmáját, és kifejezetten közönségbarát zenét ír, senki nem érezheti magát nagy hősnek és avantgárd figurának attól, hogy végighallgatja az Egy anyát. Ugyanakkor a stílusok megidézése és keverése, ha nem is összességében, de blokkjaiban nagyon kiszámíthatóvá teszik a zenét, tudni lehet, hogy mi fog következni.

Egy idő után az a szörnyű gondolat támad bennem, hogy a zene most nem segít, nem visz előre, nem az este értelme, csak a formája. Hogy egészen brutálisan fogalmazzak: nem vagyok biztos benne, hogy zene nélkül nem volna-e hatásosabb az előadás. Ennél rondább dolgot operára nem is lehetne mondani.

Fekete Gyula: Egy anya története - Zeneakadémia