Az oeuvre-jét a (magán)katasztrófákra, traumákra építő Gergye Krisztián mostanság fürdőzhet a megtermékenyítő élményekben: országértékelő­je nem jöhetett volna létre, ha nincs a Nemzeti Együttműködés Rendszere. A színházi szcéna VI-os kategóriájába sorolt, független táncos-koreográfus, rendező protestdarabja az első, a narancsszínű fülkeforradalom ihlette, (össz)művészi hatástanulmány. Zárolt félpénzből.

Az aktuálpolitikai, „széles­vásznú identitásjáték" a gyászruhás Gergye - a napokban csődöt jelentő - Metro-Goldwyn-Mayer oroszlánbőgésével kezdődik. Eztán sorra jönnek az ajánlók, melyekben az alkotó csakis saját magára, így Nádas adaptációjára, a Temetésre hívja föl a figyelmet. A másfél órás, animációs lidércnyomás határozott ecsetvonásokkal festi meg hazánk pszichés profilját. Élő hangulatmuzsikaként szolgál az Ómagyar Mária-siralom, a finnül és kazahul fölcsendülő Himnusz, Seress Rezső kultikus öngyilkosslágere, Karády Katalin végzetes sanzonjai, Kodály-Berzsenyitől A magyarokhoz, a NÉKOSZ-induló (Sej, a mi lobogónkat...) etc. Utóbbit a kiváló zenei szerkesztő, Philipp György prezentálja hajlított fűrészlapon, vonóval.

A korántsem a Nagy Nevettetőként elhíresült Gergye opusa tobzódik az abszurd gegekben: ilyen, mikor Gara Mária lakodalmi áriája Erkel Hunyadi Lászlójából hirtelen átvált „Gara Mária árjá"-ra. Vagy, mikor „A kilátástalanok number one-ja", a Szomorú vasárnap belefullad a Németh Sándor-féle pünkösdi Vidám vasárnapba. Elmés Lőrinc Katalin rendre megszakított, klasszikus balettgyakorlata Csajkovszkijra és az aczéli 3T-re. Találóan vulgáris az illuminált takarítóbrigád, Tárnok Marica, Ágens és Lőrinc szocreál-esztrádja, az Én táncolnék veled-re. A briliáns Tárnok lúdbőröztető az ötezervalahányas számú Zrínyi Ilona Úttörőcsapat vezetőjeként, és a honi egészségügy kényszerzubbonyos Főnénijeként.

A hungarikumokból, folklór­elemekből, klasszikusokból (pl.: Petőfi: Magyar vagyok, Arany: Ágnes asszony) álló, másfél órás bravúrmű egy naftalinszagú, patetikus, provin­ciális, keresztyén-klerikális, na­cionalista-totalitárius zárványország groteszk társadalomtablója. Ahol épp a 3F: „Felejtendő, Felejthető, Finanszírozandó" van érvényben. Ezt ellenpontozza a két részre tagolható munkában Gergye zseniális, progresszív szólója,

Ligeti György vonósnégyesére, az ACCORD Quartet előadásában. A táncművész a takarásból felé nyújtott kellékeket használja föl érzéki, delíriu­mos, lázálomszerű metamorfózis-sorozatához. A népmesék vándorbottal-batyuval útra kelt fiújából lesz púpos banya; a disznaját meghágó, hálóinges paraszt; katonai sapkában, fekete alsóban, szivárványszínű napernyővel flörtölő melegikon; rabló és terrorista; cigarettázó, affektáló pojáca; ostorpattogtató, dévaj kentaur; felmosóvödörben fejen álló elmeháborodott. A zárókép roppant kockázatos megoldás. A romok közül kilépő, félmeztelen, megannyi személyiségtípust fölvonultató Gergye megáll a nemzeti színekben úszó vetítővászon előtt, háttal a publikumnak. Lírai zongoradallam szól. A hűségnyilatkozat torokszorító.

Gergye Krisztián pompázatos remeklése kivételesen karakán, megrázóan őszinte állásfoglalás, amelyet áthat a komor józanság. A minden ízé­ben nagyvonalú, stílusbiztos, érett munka F. Scott Fitzgerald bukástörténete, A nagy Gatsby utolsó sorát idézte eszembe: „Így törjük a csapást, hajtjuk hajónkat előre, szemben az árral, hogy a végén mindig a múltba érkezzünk."