Talán azok, akik csak a híradókat nézik, hinnék el nekem legkevésbé: létezik egy másik Magyarország is. Ahol akad mintegy kétszázötven ember, aki este nyolckor, főműsoridőben is képes elzarándokolni a Radnóti Miklós születésnapjára rendezett virrasztásra. Fiatalok, öregek, mindenféle korosztály. Mert bizony alig kezdődik el a költőt megidéző beszélgetés Tarján Tamás, irodalomtörténész vezetésével, már zsúfolásig tele a terem. Az ajtókban is állnak, az előtérben is. A később jövők pedig egyszerűen lekuporodnak a földre, a beszélgetők elé. Mögöttük egy áttetsző üvegfal és egy versidézet választja el a dísztermet az életmű-kiállítástól. De persze nemcsak a meghívott költők, Schein Gábor és Szabó T. Anna, hanem egy kicsit mindenki érzi: mögénk, fölénk lopózott az immár hatvanöt éve halott Radnóti egy-egy sora.

- A legszeretettebb magyar költők szűk családjába tartozik - ad máris magyarázatot Tarján a nem mindennapi érdeklődésre. (A múzeum eddig csak Pilinszky emlékére rendezett hasonló virrasztást, ám arra kevesebben jöttek el.). Talán mert Arany János és József Attila mellett ő a legszemélyesebb hangú versírónk, aki kevés, folyton ismétlődő motívumot használt, melyek hamar beleívódnak az olvasóba.

- Nagyon tudott dalolni - teszi hozzá rögtön Szabó T. Anna, aki leginkább Radnóti kert- és feleségverseit szereti. Hiszen ő volt az a költő, aki megmutatta, hogy mennyi áhítattal és pontossággal lehet leírni a közvetlen környezetet. A feleségversekben pedig a Radnótira jellemző bukolika tevődik át a szerelmi életre, hogy felvillantsa a házi idill törékeny perceit. Mely idill - főként a korai Radnótinál - néha túlságosan is lággyá, émelygősé válik. Maníros modorrá. (A „pipacs szöszöske szárától" még Szabó kedvenc tanára, Lator László is hideglelést kapott.)

- A legtöbben a vége felől olvassák őt, s így mintha szétválna az életmű, holott az jóval egységesebb - vette védelmébe a korai verseket Schein Gábor, és utasította el azt a közkeletű vélekedést, hogy Radnótiból a történelem faragott nagy költőt. Nem, egy nagy költő érkezett el a történelmi sorsfordulókhoz. Ugyanakkor az is világos, hogy nem volt radikális költő, hiszen kétely nélkül fogadott el és vett át egy készen kapott nyelvet. A bukolika és a harmonizált latinitás nyelvét a maga műfajaival: himnuszok, ódák, eclogák. Ez a nyelv kezd el felhősödni, sötétedni, méghozzá nagyon korán, a harmincas évek derekán. Akkor, amikor mások még nem is sejtik az előttük álló borzalmakat.

A kiállítás és a Radnóti-versek megidézése, a „virrasztás-antológia" felidézte a csibész Radnótit, a soha nem öregedőt, az örök fiatalembert, mely kép Tarján szerint elválaszthatatlan a mai Radnóti-ikonográfiától. De megidézték a harmónia- és rendszerető embert, aki akkurátusan dátumozza a verseit, mintha csak a napi emlékhagyás motiválná egész költészetét. És ott volt a haragvó, indulatos és fogát csikorgató Radnóti is, aki mindent megtesz, hogy ezt a dühöt elnyomja magában. Hiszen végig arra törekedett, hogy ne a próféta, hanem a költő szóljon belőle.

Radnóti virrasztás