Szél az Alagút végén
Miért áll egy ember ventilátorral a kezében az Alagútban? Ma azt mondanánk rá, hogy alighanem azért, mert megőrült, ugyanis csak a legbátrabbak merészkednek be gyalog a budai Vár alatt húzódó Alagútba, hiszen azon gyalog átmenni csúcsforgalomban igazi bátorságpróba. De a kép készültének idején még csak 1968-at írtunk, és akkor a mai forgalomról még rémálmodni sem mertek. Viszont már az akkorit is sokallták. Alighanem ezért is rukkolt neki a képen látható Tassy Gábor, a Budapesti Műszaki Egyetem épületgépészeti tanszékének szigorló hallgatója diplomamunkát írni az Alagút szellőzőberendezésének méréséről.
A fotón éppen ahhoz gyűjt információt, hogy megállapíthassa, „a megnövekedett forgalomban mennyire felel meg a jelenlegi követelményeknek a szellőzőberendezés”. Azt nem tudom, hogy Tassy Gábor mire jutott a mérései nyomán, de azt tudom, hogy most mennyire felel meg a sokkal inkább megnövekedett forgalom követelményeinek a szellőzőberendezés. Semennyire. Legalábbis abban az esetben, ha a követelmények között szerepel a gyalogosok több levegővétellel történő áthaladásának a lehetővé tétele. Ha ez nem szempont, akkor megfelel.
Szélkerékkel a kézben az Alagútban állni már alighanem 1968-ban sem lehetett egy légzőkúra, de megérte kínlódni, ugyanis mérnöki diplomával nem volt nehéz állást találni. Legalábbis egy akkori Népszabadság-cikknek olyan címet adnak, amit ma is nyugodtan megtehetnénk: Kapósak a kezdő mérnökök. Bizonyosan kapósabbak, mint a médiadiplomával a kezükben munkát kereső sorstársaik.
Mérnök és mérnök elhelyezkedési lehetőségei között azonban már akkor is nagy volt a különbség – csak éppen másképpen, mint manapság. A cikk szerint „az egyetem pályázatra jogosult (azaz nem társadalmi ösztöndíjas vagy egyéb módon lekötött) 716 végzős hallgatójának összesen 1607 álláspályázatot hirdettek meg az üzemek”. A hat karon belül viszont nagy volt a szórás.
Az építészmérnöki kar 107 végzőse például 487 ajánlatból válogathatott. Bőcs Ferenc dékán szerint valóságos mérnökfogási verseny alakult ki a vállalatok között. Sok üzem képviselője személyesen nézte meg, hogy a hirdetőtáblán mit ajánlanak a konkurensek, majd rálicitálva igyekezett elcsábítani a végzősöket. A vidékiek főleg a „lakásprobléma megoldásának ígéretével” próbálták megnyerni a fiatal mérnököket.
Nem csupán a vállaltok versenyeztek azonban a mérnökökért, hanem a végzősök is a jobb állásokért: „Amíg egyes vállalatok rubrikája teljesen üres, más, vonzóbb munkahelyek rovatában olykor 3-4 jelentkező neve is szerepel.” Ma ilyenkor következne a tesztek, állásinterjúk sora, de 68-ban más volt a módi. „Ilyen esetekben a pályázati bizottság, amely az oktatók, a KISZ és a pártszervezet képviselőiből alakult, minősítés szerinti rangsort állapított meg, eszerint továbbította a pályázatokat.”
A hallgatók szempontjából az építészmérnöki karhoz hasonlóan kedvező keresleti álláspiac volt még az építő-, a gépészmérnököknél. A vegyész- és a villamosmérnököknél már csak enyhe túlkereslet volt érezhető: az utóbbiaknál például a 214 végzős 252 álláspályázatból válogathatott. Azt, hogy mekkorát fordult a világ, az akkor még híradástechnikainak hívott ágazat helyzete mutatja a legjobban: a 86 hallgatóra csak 30 pályázat jutott. Pedig ekkor a 13 éves Bill Gates Amerikában már javában szoftvercégek programjaiban kereste a hibákat.
A vasfüggöny a számítástechnikában éppen a hőskorszak sok időre mindent eldöntő éveiben zárta el Magyarországot attól, hogy felkanyarodhasson az informatika több sávossá bővülő világsztrádájára. Így nem lettünk mi IT-nagyhatalom (sem). Nem csoda, hogy a 86 híradástechnikai mérnöknek kínált 30 állással nem tudtunk bevonulni a számítástechnika élvonalába, pedig ott lehetett volna keresnivalónk. 1968-ban egészen máshová sikerült bevonulnunk, ott viszont nem volt semmi keresnivalónk. Ma már tudjuk, amit akkor még kevesen: a hatalmat nem a tankok, hanem számítógépek és az azokon futó szoftverek adják.
