Nem tudom, meddig jutnak még, de Birdman. Az biztos. Én csak a szédületet érzem, szívem szerint fölkiabálnék a moziban, látjátok? Látjátok, hogy ez még mindig ugyanaz a snitt, közben átöltözött kétszer Michael Keaton, az előbb üres volt a szoba, most meg tele van emberekkel, aztán kimegyünk belőle, elkezdődik egy páros jelenet színészek mondják a szöveget, de félig rögtönözve. Illetve nyilván nem rögtönözve, hiszen épp csak előreengedi a kamera Emma Stone-t, amikor azt mondja róla Edward Norton, hogy jó segge van, és láss csodát, ellenőrizhetjük a színész szavait.

Michael Keaton, a korosodó sztár

És ők csak a mellékszereplők. Miért van az, hogy ezek az ostobának képzelt filmszínészek állandóan egy körrel beljebb vannak, mint a tehetséges és érzékeny európai kollégák? Csak azért nem mondtam kifejezetten a magyarokat, hogy ne már Csányi Sándorral kelljen összevetni Edward Nortont, és Ónodi Eszterrel Naomi Wattsot. Mondjuk egy jelenetben Naomi Watts karaktere összetörik, igen, itt vagyok a bemutató előtt, és nem tudok semmit, és soha senki nem mondta, hogy szép és tehetséges vagyok. Az arca szétesik, ezer ránc, ömlenek a könnyei, amikor végre azt mondják neki: szép és tehetséges vagy. És az arc hirtelen megszépül, kitisztul, és akkor látja az ember, hogy hiszen nem is sírt, ez egy színésznő, úgy értem színésznőt játszó színésznő, áldassék a neve.

Persze nem akkor a legjobb a film, amikor az ember a snittek hosszán mereng vagy Michael Keaton megereszkedett hasán, ferde vállán, alsógatyája gumipertlijén, vagy épp azon, amikor mindezt ő maga teszi szóvá: olyan vagyok, mint egy leukémiás pulyka. Az idő java részében minderre egyáltalán nincs gondja a nézőnek, benne van ebben a furcsa történetben, ami némileg emlékeztet az Ugyanaz hátulról című darabra, mikor elhinnénk, hogy ez valami vidám színházi-filmes belügy, akkor hirtelen tágulnak a dimenziói, már megint az utolsó ítélet, de már nem Hollywoodot cseszteti az Úr, hanem minket, mit sem sejtő nézőket. Miközben a fi lm az film, kivételesen gondos, még arra is ügyel a rendező Alejandro Inárritu, hogy a történet csúcsán, a színházban eldörrenő lövés és a közönség ovációja közepette a New York Times színikritikusa fölálljon a második sor szélén, és távozzék a színházból. Nem fog tipródni a ruhatárban a tapsolók miatt.

Talán alapítványt kellene létrehozni, hogy aki látni akarja ezt a filmet, az tényleg láthassa is, szerethesse feltétel nélkül vagy feltételekkel, panaszkodjon, hogy néha túl könnyű befejezni a párbeszédeket, túlságosan is az arcunkba mondják a végső tanulságot. Engem nem zavar, amíg ez a tanulság.

BIRDMAN
Forgalmazza az InterCom