A XXVI. Miskolci Grafikai Triennále, Rákóczi-ház

Mindazoknak, akik örömüket lelik pályakezdők és kevésbé ismert művészek-művek felfedezésében, jó szívvel ajánlhatók a miskolci triennálék. Az idén sem fognak csalódni. Az első, ami – most is – feltűnő lesz, a fiatalok szakmai igényessége. Mintha korosztályok évfolyam- és osztálytalálkozókra gyűlnének össze néhány esztendővel a tanintézetek elhagyása után, hogy bizonyítsák avatottságukat a klasszikus technikákban és műfajokban.

Gábor Imre: Hős támadó – hős védő

Ha fametszetet ma más tárlatokon alig-alig látni, Koós Gábor fala mennyiségben is, tartalmasságban is helyrehúzza Miskolcon az egyensúlyt, és hasonló dimenziókban dolgozik Kárpáti Gergely is. Az egyetem körüli, utáni tárlatokon – mintha szép dacból történne – mostanában majdnem mindig feltűnik egy-egy óriásnyomat, olyan másfélszer három méteres, mint a Koósé, olyan deszkányi óriásdúcok következménye, mint Kárpáti Köpenye. Ez furcsa, csüggesztő antropomorf drámákat sejtet a keskeny, vertikális formájával is, amaz a realisztikus perspektívájával, meg a valószerűtlen barkácstechnikájával szürreálissá szövi a budapesti városképet.

Áttérve a magasról a mélynyomásra, túlzás nélkül a rézkarc, a hidegtű, a mezzotinto ifjú mestereivel szolgál a fél évszázados szemle. Ami az utóbbit illeti, dús, titokzatos fekete fokozatokat, mély sejtelmeket állított elő a rézlemez hántolásával Pál Dalma Mélytengeri világa, ami pedig a hidegtűt, Antal Gábor drámaian kemény boncolt halakat színez, de ezzel korántsem enyhít. Mindez azonban szinte kuriózum a rézkarckínálathoz képest. Miskolc ezt a mesterséget juttatja eszünkbe először a művésztelep legendás rézkarcnyomó műhelye óta, és az első biennálék alakította képet nem homályosítja, nem is torzítja el a közben triennálévá lett utódintézmény.

Még mindig a fiatalok: Bányay Anna ugyancsak fővárosi épületeket örökít meg részint végtelenül érzékeny, érett technikával, részint váratlan perspektívával, szokatlan kompozíciós megoldásokkal. Együtt és egyszerre ez realizmus, szeretetteli pátosz és irónia. Furulyás Krisztina Barbara ennek ellentmondva súlyos, megragadható, csaknem szúrós faunát zár világos négyzetháló ritmusos rekeszeibe, aztán Gaál Katalin mintha valamennyi rézkarchatást egyesítette volna egy messziről József Attilára emlékező nyomatán. A házak, amelyek előterében a szárítókötél húzódik, dünnyögőn elmosódottak, foltmaratottak, a kiaggatott fehérneműk lazák és vonalasak, míg mellettük a markánsabb darabok pettyesek és erősen csíkozottak, és némi – igaz, bátortalan – színtől súlyosabbak is. A különféle kezelésből mégis bravúrosan egységes, magával ragadó emlékezés születik; a ruhaszárítás finom kamaraemlékműve.

Nem tudni, miért nincsenek – immár rendszeresen – jelen Miskolcon a szakma nagyjai, de a látogató aligha tartja szükségesnek ezt firtatni. A felfedezésre váró, alig felfedezett művészek és művek nem juttatnak eszünkbe valamiféle hiányt. Igaz, az előbbiek az idén százharmincan, az utóbbiak a felvezető szöveg szerint négyszázan vannak, és ilyen mennyiségből törvényszerűen élménynek, teljesítménynek kell kikerekednie. Olyan színes litográfiáknak, mint Makai Mira Dalma Kobalt-lila meg Kadmium kompozíciója, amelyek négyzetes, de tépett szélű formájukkal, egyszínű, de lüktető sűrűségű koloritjukkal életet és értelmezést adnak a nonfigurációnak. Vagy –szép kortársi ellentét – Takács Lídia látszólag puritánabb sorozata, amely valóban csak a szürke-fehér világban, de annál változatosabb, már-már festőibb felületben helyezte el talányos székszimbólumát.

Az elektrografikák felületekkel, abszurd társításokkal, fotóhatásokkal és analízisek sorával éppúgy szolgálják egy ilyen kiállítás összképét, mint a metszés és a kőre rajzolás, ennek az összképnek a jellemzésével azonban adósak maradunk.

Szabad beadásos kiállítás – így minősíti a hivatalos szöveg a miskolci triennálékat, mert ilyen terminussal jelzi a művészszakma a nem tematikus, nem kötött, nem szűkített nagy tárlatokat. A kifejezés amilyen rémes, olyan pontos, fedi mindazt, ami a fenti statisztikából következik. A huszonhatodik triennále Miskolcon nemcsak sok, hanem sokféle is. Szabad.