Reigl Judit, Ludwig/Kortárs Múzeum

A feltétlen automatizmust, mint oly sokaknak a szürrealizmus történetében, Reigl Juditnak sem sikerült megvalósítania. Tegyük mindjárt hozzá, hogy szerencsére. Így születhettek meg már első komolyabb párizsi korszakában azok a pompásan dinamikus, ziláltan szervezett, Robbanás címet kapott vásznak, meg a Dominancia-központ-sorozat gömbvillám energiájú darabjai, amelyekről a magyarázószöveg olvastán is nehéz elhinni, hogy a teljes automatikus írás megvalósulásai volnának.

Robbanás, 1956 Darabos György

De ne rohanjunk egyből az ötvenes évek végére, tartsunk időrendet. A Ludwig kiállítása ugyan ezúttal mindent megtesz, hogy az egyébként jól szakaszolt kronológia alaprajzban, téri logikában összekeveredjék, de a pálya eleje kétségkívül a bemutató elején van. Jól szemléltetve azt az újrakezdést, amelyet Reigl, a huszonhét éves emigráns festő kilencszázötven Párizsában vállalt. Ismerős vonások, az első párizsi éveket jelző darabok éppoly óvatosak-naivak még, mint az itthoni modernizmus ismert, akkori termése. Ürügykereső absztrakció és tételes szürrealizmus: a nonfiguratív képek Villámlás, meg A világegyetem évgyűrűi címet kapnak magyarázkodás gyanánt, és Bosch kicsi rémei kerülnek a Hasonlíthatatlan gyönyör látomásába.

Kitérő: tanulságos kiállítás mutathatná be egyszer, miként szabadult fel szempillantás alatt a volt tengelyhatalmak elnyomott modernizmusa negyvenöt után, miként fedezte fel önmaga és Európa absztrakcióját az olasz és a (nyugat-)német képzőművészet. A nagy rendezvényen Magyarországnak is jutna egy terem, de némi megkülönböztetéssel. Mert nemcsak abban tértünk el az egykori szövetségesektől, hogy ekkortájt, negyvenkilenc–ötvenre itt éppen hogy a modernizmus írmagját is megpróbálták kiirtani. Hanem – legyünk őszinték önmagunkhoz – nekünk huszonöt keresztény-nemzeti év után nem is lett volna mihez visszatérni.

Reigl Judit kint gyönyörűen vette ezeket az akadályokat, ötvenhatra–ötvenhétre fölényes, szuverén modern festő. A Robbanás-sorozat darabjai a gorombán felrakott festékcsomóikkal, a nem kevésbé szenvedélyesen vászonba dörzsölt színpászmákkal, s kivált e pászmák mindig erős, mindig dinamikus fekete-élénk ellentétével szinte emelkedetten fenyegetőek. Már csak azért is, mert feszültségük lényege a miből mivé rombolás élménye. Egy csaknem szabályos derékszög, egy még épen maradt ívtöredék, egy tépett, de csaknem ritmikus hálórendszer küzd a fennmaradásért alaktalanná szakadt vörös elemek, roncsolt szélű fekete tagozatok között –egyszóval mindig átélhető nemcsak a megsemmisülés, az előzmény is. S ha felettébb nehéz volna is elképzelni egy olyan tudattalant, amely rendre csupa gömb alakú, rombolt gömb alakú és volt gömb alakú szabályos formációkat produkál, az egyazon Dominancia-központ címet viselő vásznak megint csak végtelenül változatosak. Egy 1959-es izzó és fekete gömb súlyos, mint a klasszikus, golyó alakú történelmi bomba, egy másik, amely sárgán és feketén szétrepülni készül, maga a centrifugális erő, hogy aztán mellette egy ötvennyolcas dátumú – mondom, megkülönböztető cím, számozás nincsen – már szét is robban, de a kép fenségesen összefogott.

A Tömbírás-sorozat ugyanezeket az energiákat provokálja és fegyelmezi, ezúttal valóban tömbösebb, rétegesebb szereposztásban – Reigl Judit a máig tartó évtizedek során erős, tartalmas életművet épített Franciaországban. Nem akart mindenáron újítani, provokálni a hagyományt, mint generációjának, a húszas években születetteknek, a háború után jelentkezőknek a leghíresebbjei először Európában, majd Amerikában. Ő az avantgárd második nemzedékéből azokhoz húz, akik tovább éltették, csiszolták és színezték a nagy örökséget. Például a saját guanótechnikával, amelyyel olyan változatos absztrakt vásznak készültek, amilyenek korábban nem. Például az Ember-sorozattal, amely a figuratív expresszivitás késői és eredeti értelmezése.

Változatos, egyenletes, kitartó életművel. Amelynek láttán lehetetlen nem gondolni arra, hogy a Párizsba kiszabadult (magát kiszabadító) Reigl azt a folyamatot teljesítette ott ki, amely itthon éppen az ő távozásakor szakad meg. Történelmietlenül gondolkodva: a mai magyar piktúrának ilyen múltja lehetett volna.