– Végigkérdeztem az anyákat a családban, hogy mondjanak megrajzolható motívumokat – magyarázza Marabu. – Tulajdonképpen csak egy jutott eszébe mindenkinek: az orgona ága (barackfa virága). Úgyhogy ez fogja közre középen a fénylő ünnep ábrázolását. Két oldalra pedig megrajzoltam a mosni-vasalni valót meg a mosatlan edények kupacát. Ilyenkor is gyűlik, csak kicsit vár a sorára, amíg az ünnepi nevetésnek-sírásnak vége nem lesz.

„A fénylő ünnepen is várja anyát a hétköznapi tennivaló” Kurucz Árpád / Népszabadság

Arra a megjegyzésemre, hogy komorra sikerült, azt mondja: – Jó előre meg is rajzoltam, mert gondoltam, hogy nem mindenkinek tetszik, esetleg úgy érzik, hogy ünneprontó. Akkor pedig legyen idő a változtatásra.

Furcsállom, hogy ez is előfordulhatna, én még sosem kértem ilyesmit, ha kaptam tőle karikatúrát, de így folytatja: – Én is anya vagyok, megszültem a rajzomat, fel is neveltem, de végül egy közösség része lesz, máshonnan is jöhet az inspiráció.

Nos, ehhez a rajzhoz mit szólhatott volna a szerkesztő?! Pontosabban semmilyen cikk sem ábrázolhatná a helyzetet, az anyasorsot. Arra pedig, hogy ez szomorúvá teheti az olvasót,Marabunak megvan a válasza: – A karikatúra egyáltalán nem vicc, hanem a gondolatok-vélemények kifejezésének meghatározott formája. Puszta Péter barátom, aki éppen nem a Ludas Matyi-féle rajzolás művelője volt, mondogatta: „A jó karikatúrán röhögni kell, a legjobb karikatúrán: sírni.”