Hol is kezdjem? Igazán mondom, hogy nagy tisztelője vagyok Szabóki Tündének, szeretem az éneklése tisztaságát, elszántságát, szeretem, ahogy a hangja átvág mindenféle nehézségen és akadályon, rossz akusztikán és megőrült zenekaron, csak halad előre, mint valami lézerkard. De az sehogy sincs rendben, hogy a lézerkard csütörtökön Wagnerben irtja az ellent, pénteken meg Vivaldi-operában. Nem elvi a kifogás, ez egyszerűen két különböző zenei nyelv, nem lehet ennyire párhuzamosan beszélni rajtuk. Szabóki Tünde sem tud, végigfújja a szólamot, játszik is hozzá, de közben azt érzem, hogy nem tudja, mit csinál, nem tudja, mit kellene csinálnia, hogyan díszítsen, hogyan beszéljen, miképp mondhatna valamit erről a szerepről és történetről. Hogyan lehetne ezt a soha nálunk nem játszott, az operába járók számára feltehetően teljesen ismeretlen művet élménnyé tenni.

Tudom, hogy az Operaház barokk törekvéseihez különös türelem kell, mert egy perc alatt ott találjuk magunkat, ahonnét indultunk. Nem tetszik? Akkor nem is játsszuk. Van annyi adóssága az intézménynek a repertoárt illetően, hogy ezt el sem kezdi törleszteni. De most mégis itt ülünk, egy háromórás darabbal, a Farnacéval, amelyben nem hogy átélnivaló, súlyos pillanat nincs, de nem is szórakoztató, nem is érdekes, se nem színház, se nem múzeum, csak valami tehetetlenkedés.

Fölmegy a függöny, ami egyébként a Lenin mauzóleum Mitridátész feliratú változata, jó az ötlet, hiszen tényleg ez a központi helye a történetnek, itt bujkálnak az antik hősök, meg a címszereplő (Mitridatész fia) is arról beszél, apja szívére volna szükség, hogy állni tudja a sarat a rómaiak ellen. Meg is kezdik hát a szavak rendezői értelmezését, szívet ültetnek át, talán agyat is, a közönség kétségkívül meg van rökönyödve, de nincs olyan rököny, amely három felvonáson át tartani tudna. Jönnie kellene a szerelem, gyengédség, bosszú, elbizonytalanodás, és minden egyéb, átlagos ember számára is átélhető érzés pillanatainak.

Néhány érzést azért lehet látni a rendező munkájában. Például a félelmet és elbizonytalanodást. Anger Ferenc mintha leginkább az eseménytelenségtől szorongana, nehogy leüljön itt bármi, mielőtt elindulhatott volna. Így aztán öltöznek, vetkőznek, operálnak, megkettőződnek, közben még énekel is valaki, de érdekes ennyi impulzust kapni egyszerre. A nézőnek nincs is más vágya, mint hogy legalább hat táncost vegyenek már le a színpadról, úgyis körülbelül ugyanazokat a Venekei Marianna-féle mozdulatokat kapjuk tőlük, mint néhány éve a Xerxésben, tekerednek, nyújtott lábbal, pipáló lábfejjel, köszönjük.

Persze, ha eszünkbe jut a Xerxés, akkor eszünkbe jut az is, hogy ahhoz képest a zenekari munka rengeteget fejlődött, legalább a tempók rendben vannak, és előfordul, hogy Németh Pál vezényletével azt játsszák az árokban, amit kell. Annak is lehet örülni, hogy a sok másra alkalmas, vagy mindenre alkalmatlannak látszó szólista között van valaki, aki Vivaldival ki tudja fejezni magát, sőt, magát Vivaldit is ki tudja fejezni. Sajnos ő pont a vendégművész, nem saját erő: Xavier Sabata. Őt hallgatva az ember észreveszi Vivaldi és Rossini közeli rokonságát, nem csak az elképesztő gazdagság és invenció terén, de a komponálás vezérszavakhoz kötöttségében is. Ahogy Rossini indulót ír a Stabat materbe, ha a versben benne van a kard szó, úgy újítja meg Vivaldi a Tél-concerto első tételét, ha jéggé dermed Farnace ereiben a vér.

Mindkét szerző félreértett és alulbecsült, de egyelőre nem az Andrássy úton fogják rehabilitálni őket.

Vivaldi: Farnace – Magyar Állami Operaház