Két szőke lány ül a Szent István téren felállított színpad oldalánál, egy virágtartó peremén. Mindketten a tér másik oldalát lezáró elit gimnázium diákjai.

- Tegnap éjjel fél háromkor mentem haza - vallja be egyikük, a 16 éves Julin Fruzsina. - Én már egykor otthon voltam - szerénykedik barátnője, Kovács Vivien. A duó idén fedezte fel a Sétatér Fesztivált. Szüleikkel eddig is jártak ide, most viszont kortársaikkal töltik itt az időt. Húsz méterrel odébb két huszonéves lány: ők már az egyetemi éveik alatt beleszerettek a fesztiválba.

- Engem mindennap idehoz a lábam, mert a hangulat óriási - mondja Bernadett, s nagyot harap lángosából. - Nagyon buli - bólint rá Dóra.

Páhoki László nyugdíjas építész és felesége a szomszédos sátornál malacpecsenyézik: - Szeretjük a műsorokat, de legalább ennyire fontos, hogy ez egy találkahely - bizonygatja a férfi. - A téren összefutunk és eliszogatunk olyan barátokkal, akikkel amúgy sosem találkozunk - viszi tovább a szót a feleség.
Nem vitás, a 13 évvel ezelőtt kitalált fesztivál újra és újra lázba hozza Pécset. A mindig június közepén startoló rendezvény tíz napja alatt 40-50 ezer vendég fordul meg a bazilika és a püspökvár határolta téren és az idefutó sétányokon. A két színpadon a másfél hét alatt 30-35 banda lép fel. Folkot, ­dzsesszt, megzenésített verseket és a stílusokat divatosan-hatásosan keverő világzenét játszanak, de jut öröm a kórusok, a fúvószene és a tánc kedvelőinek is. Az utóbbi években általában 30 millió forintba kerülő rendezvény gazdája a Pécsi Kulturális Központ (PKK), amely pályázati forrásokból és szponzoroktól teremti elő a programra a pénzt. A fellépők negyede-ötöde külhoni: a kiválasztásnál a lényeg a változatosság és az, hogy a fellépő legyen képes színvonalas szabadtéri produkcióra.

A fesztiválnak a pecsenyesütő és italárusító sátrak adnak vásári körítést. Emiatt a rendezvény körül bőven akadnak fanyalgók is. Laknerné Brückler Andrea, a PKK vezetője szerint talán soha annyi kritika nem előzte meg a sétatéri banzájt, mint ebben az évben. Volt, aki úgy érezte, hogy Pécs idén mint Európa kulturális fővárosa (EKF) emelkedettebb arcát is mutathatná a világnak. Csakhogy az nem lenne Pécs, állítják mások, mert Pécs épp a Sétatér Fesztiválkor megtapasztalható mediterrán jó kedélytől egyedi.

Ez a vélemény nyert, és a fesztivál idén is ugyanolyan lett, mint máskor. Bekerült ugyan az EKF programjai közé, ám nem lett „EKF-esítve", vagyis nem Pécs akart idomulni mások - képzelt vagy valós - elvárásaihoz, hanem inkább azt igyekezett megmutatni, hogy milyen ez a város „alapjáratban".

Az időjárás néha ellene dolgozott a már említett jó kedélynek. A promenádok százéves vadgesztenyefái sem védték maradéktalanul a falatozó-iddogáló vendégsereget, ennek ellenére vagy ezren üldögéltek az asztalok körül. Aztán a szél elfújta a felhőket, így elkezdődhetett a Honvéd Kórus koncertje.

A kellemesen langy estéken mindig több ezren voltak. Hétfőn például tombolt a tér: egy hölgyekből álló dél-koreai ütősegyüttes és a világbajnok brea­kesekkel büszkélkedő szöuli tánccsapat, a Last For One adott fergeteges műsort. Az utóbbiakat az est végén párbajra hívta ki a pécsi Enemy Squad break­csapat 15 tagja. A nézők mintha belecsöppentek volna egy amerikai zenés klip forgatásába. A két grupp táncosai - akik akkor találkoztak először - egyre önveszélyeztetőbb ugrásokba és pörgésekbe hergelték egymást. Mellettem állt egy volt kesztyűvarrónő, a 74 éves Geresdi Margit, ő csak ennyit nyögött: - Hát, én ezt nem tudnám megcsinálni. De szerintem ez nem is igaz, ez csak trükk.

Kedden a francia Babylon Circus reggae-, folk-, punk-, afrobeat- és sanzonelemeket összegyúró zenéje ragadta magával a publikumot. A bazilika előtti lejtőn, a nappali meleget kilehelő vörös homokkő burkolaton kétezren ültek. Köztük menő vállalkozó, művész, orvos, mérnök, pedagógus, rendőrtiszt és bíró. Az első sorban ott ült egy jól ismert arc, Kósa Géza, aki a hatvanas években nehézsúlyú ökölvívóként sok ellenfelet megtört a ringben, később meg bunyóra és emberségre nevelt sok gyereket. - Ki nem hagynék egy napot se - szuszogta. - Fedett helyen nem szeretek zenét hallgatni, mert nem lehet mozogni. Itt viszont lehet.

Hogy szavának hitele legyen, el is ment egy deci kékfrankosért. Vele mentem. Együtt hömpölyögtem a sátrak közt a tömeggel. Apró gyermeküket nyakukba kapó apák, kutyájukat sétáltató szépasszonyok, mankóval szökdécselő fiatalember (két napja törte el bokáját), tízfős, koedukált, biciklis csoport, két nagymama horgolt kesztyűben (a H1N1 óta csak így mennek a tömegbe), görkoris pár és szerelmesek minden mennyiségben (mert ilyenkor a város tele van szerelemmel). Soha semmi lökdösődés, bántó szó, haragos tekintet. Csak oldottság és derű.

A sajtos sátor előtti asztalnál hárman ultiztak. - Mindig kedden tartjuk a partit - tárta szét a karját egyikük. „Van egy szőke asszony, piros, mint a rózsa" - énekelte egy asztaltársaság, miközben Lakatos Károly a kompánia vezéralakjának a fülébe hegedült. - Minden este kijövök ide - mondta később. - Egy prímás otthon nem prímás.

Már érkezett is az újabb rendelés: - Mester, eljátszaná azt, hogy A füredi Anna-bálban szól a zeneszó?!

Pár lépéssel arrébb, a pécsi püspökség pincészetének sátorában a nyugdíjas csaposnak fürgén járt a keze, és közben ezt sóhajtotta:

- Bárcsak egész nyáron tartana ez az ünnep. A pécsiek tudnak élni.