Harmincharmadik éve él Amerikában, nem csoda, hogy a Google több találatot ad Gárdonyi Lászlóra angolul, mint magyarul. Itthon jó emlékezetű dzsesszbarátnak kell lennie, akinek még rémlik a Bacillus nevű formáció, benne vele, a fiatal Lakatos „Tony" Antallal, Vasvári Pállal és Szende Gáborral. Szépen indultak, de aztán jött egy bostoni ösztöndíj a könnyűzene talán legismertebb felsőoktatási intézményébe, a Berklee College of Musicba, és Gárdonyi ott ragadt az óceán túloldalán.

A Berklee kiváló iskola, sztárok hosszú sora tanult vagy tanított ott – ám a könnyebb kiejthetőség kedvéért neve végéről addigra egy i-t elveszítő Gárdony volt az iskola történetében az első végzős diák, akinek felajánlották, hogy rögtön maradjon is oktatni. Nyilván mérlegelték tehetségét, muzikalitását, kiváló budapesti zenei előképzettségét, de legalább ilyen súllyal eshetett a latba a személyisége, kapcsolatteremtő készsége. Így vesztett a magyar dzsessz egy kiváló zongoristát, s nyert Boston és New England néven emlegetett környéke egy igazán remek, sokoldalú, barátságos embert. Aki amúgy igazán nagyszerű művész. Elvégre nem mindenkire mondta a halhatatlan Dave Brubeck, hogy „remek zongorista", nem mindenkit hasonlított az All About Jazz szaklap a legendás Bill Evanshez.

A Müpa hétvégi háromnapos Jazz Showcase sorozatának legnagyobb érdeklődéssel várt eseménye volt a Laszlo Gardony Trio péntek esti koncertje. A pianista mellett a nagybőgős John Lockwood és a dobos Yoron Israel is a Berklee tanára: mindhárman alázatos kamarazenészek és parádés szólisták, pallérozott mesteremberek és fantáziadús, kreatív művészek. Nem is okoztak csalódást, de talán nem is ez a lényeg. Ritka az olyan zenei élmény, amikor ennyire egyértelmű, mit akart mondani a komponista, mit akartak tolmácsolni a muzsikusok: az élet szép. Elszoktunk mi ettől nagyon. Ránk fért, hogy valaki úgy emlékeztessen rá, hogy ne akarjon erőszakkal felvidámítani, csak kibontsa, megmutassa, mennyi öröm, lendület és lelki harmónia fér egy-egy néhány perces darabba. Gárdonyi saját szerzeményei a modern dzsessz fősodrába illő, igazi nemzetközi csúcsteljesítmények, benne alig hallható, de jól érezhető közép-európai kezdeményekkel. Hol egy kis ritmus, hol a rögtönzésekben tetten érhető „magyaros" akkordfűzés árulja el, honnan is indult ez a pálya. Nekünk jól esik, Amerikában kicsit egzotikus, de olyan, mint Bartók: mindenhol működik.

Mégis, vessenek a mókusok elé, legszebben Hoagy Carmichael Ray Charles által világsikerre vitt örökzöldje, a Georgia On My Mind mutatta meg, miért szeretik annyira Laszlo Gardony-t Amerikában: briliáns technika, már-már „fekete" blues érzület, improvizációs készség, ugyanakkor nyitott, szinte áttetszőnek tűnő zenei szövet. Semmi erőlködés, csak nyugodt ész és egy széles zenei mosoly.

Lockwood és Israel két sokat látott, kiváló muzsikus. Magától értetődően, szépen dolgoztak a zongorista keze alá és hangulatosan szólóztak. Gárdonyi ellenben, bár ez nem játékából derült ki, tapinthatóan ideges volt a magyar közönség előtt. Az 1956-os forradalom tiszteletére 2006-ban írt darabja kapcsán zavarában először a 150. évfordulót említette, majd nevetve kiigazította magát, mondván, annyira előre azért nem dolgozik. Látszott rajta, mennyire szeretné, ha nem csak Bostonban, de Budapesten is szeretnék. Nyitott kapukat dönget. Talán egyetlen dolgot kellene még tennie: jöjjön gyakrabban.