Mérkőzni bátor dalnokot vár
A korinthusi földszorosnál
Derűs görögség törzsöke,
Ibykusnak ez ösztöke.
Barátja ő az isteneknek,
Zenét Apollónál tanult,
Istennel telve végbucsút vett,
Szép Rhegiumtól vitte út.

Akrokorinthus háta int fel
Hosszan vándorló hőseinknek,
Poseidon lucligetébe
Költőnk szent borzadállyal ér be.
Körös-körül csupán a darvak
Lármája, mely kiséri őt,
Kalauzuk déli fuvallat,
Csoportjuk szürke leplet ölt.

„Eljöttetek velem, köszöntlek
Partján a habzó vízözönnek!
Jó jelnek véllek titeket,
Közös a sorsunk, úgy lehet:
Ide mind messziről vetődtünk,
Esdünk fejünk fölé tetőt,
Legyen vendégbarát belőlünk,
Ne alázzanak csúftevők!"

És lépteket hall ekkor éppen
Rengeteg erdő közepében –
Két gyilkos az, ki ott terem
Elállva útját hirtelen.
Készülnie kell küzdelemre,
De lehanyatlik ím, a kéz,
Mely finom lanthúrra teremtve,
Ajzani íjat sohse kész.

Kiált emberhez, istenekhez,
Ám senki semmit érte nem tesz;
A hangja bármily messze száll,
Élő válaszra nem talál.
„Így haljak hát meg, elhagyottan,
Idegenben, siratlanul,
Csontom vad kéztől összeroppan,
S bosszú fejükre mégse hull?"

Míg földre csúszik holtra válva,
Kél daruszárnytól szörnyü lárma,
Bár hallja még, nem látja már,
Közelben zajdul sok madár.
„Vigyétek el ott fönn, ti, darvak,
Hiszen más erről nem beszél,
Hirét a gyilkos viadalnak!"
Szól, és fönnakasztja szemét.

Ruhátlan testét megtalálják,
S habár sebektől ölt az álcát,
A korinthusi jó barát
Fölismeri osztályosát.
„Hát így találkozunk mi újra,
Bár azt reméltem: lucfenyő
Lesz az, mi fődet koszorúzza,
Hired-neved míg egyre nő!"

És minden vendég jajveszékel
Napján Poseidon ünnepének,
Elönti Göröghont a gyász,
Nincs vesztesebb szív semmi más;
Fut a nép a prytaneumba,
És fölcsigázza vak dühét,
Hogy a gyilkos vérét kiontva
Manes bús foltját oldja szét.

De hol a nyom, mely itt, e roppant
Sodrásu népsokadalomban,
A játékok híme alatt
Gaztettek tanúja maradt?
Tán gyáva rablók kaszaboltak?
Titkos ellenség, rá irigy?
Megmondja Helios maholnap,
Földi dolgokra fényt derít.

Talán pimaszul jár-kel éppen
Görög gomolygás közepében,
S míg őt a bosszú keresi,
Gazsága gyümölcsét eszi;
Tán templom küszöbére hágva
Az istenekkel is dacol,
Merészen lép az emberárba,
Mely a színház felé sodor.

Pad pad hátán, úgy ülnek ottan,
A színpadoszlop szinte roppan,
Összeverődnek sokfelől,
A várakozás egyre nől;
Miként a tengerhab, görögnek,
Az építmény emelkedik
Nyüzsgő rajától sok görögnek
Ívben a kéklő egekig.

Ki számlálhatna ennyi népet,
Mely vendégként gyült össze, névleg?
Van aulis-, sparta-, phokisi,
Nagy Theseus földijei, Partjáról messzi Asiának,
Minden szigetről vannak itt,
Lenyűgöző látványt csodálnak,
Hallják kardal borzalmait.

Komor a kórus, ősi mérték
Szerint a lépteit kimérték,
Hattérből jőve lassudad
A körporondon áthalad.
Halandó nők így nem sikoltnak,
Az itteni nem földi ház!
A testek jócskán fölnagyoltak,
Ezekből ember nem csiráz.

Ágyékra csap sötét lebernyeg,
Nyalják vereslő fáklyanyelvek,
Miként két hústalan tenyér,
Az arcról elfogyott a vér;
S ahol kedves fürtök lobognak,
S baráti homlok domborul,
Kigyók, siklók s egyéb mocsok had
Méregtől duzzad álnokul.

És látható, hogy kört kerítve
Mindent most himnuszhang terít be,
Elér egész a szívekig,
Bűnöst hurokba kényszerít.
Eszméletet s elmét rabolva
Zeng Erinnysek éneke,
Velőkig rendül hallgatója,
Kegyet nem oszt a lantzene:

„Boldog, ki ment bűntől, hibától,
Ki gyermektiszta lelket ápol!
Ahhoz bosszúnk nem közelít,
Szabadon éli életit.
De annak jaj, kit alattomban
Véghezvitt gyilkosság nyomaszt!
Mi ráragasztjuk, rája nyomban
Az éji söpredék tapaszt!

Hiheti bár, kereket oldhat,
De lábára kötélcsomót kap,
Mert mi utána szárnyalunk,
És földre dönti lazsnakunk.
Vadászunk rá mi lankadatlan,
Nem békülünk, ha bánja is,
Amíg szabad, mi egyhuzamban
Üzzük egész az árnyakig."

Igy zengenek, körtáncba kezdve,
S a hallgatás halotti csendje
A házra súlyosan terül
Istenközelség jeleül.
A kórus, íme, ősi mérték
Szerint körén most áthalad,
Ünnepi lépteit kimérték,
Eltűnik hátul lassudad.

Hazug s igaz közt ingadozva
Kételkedést is sokszoroz ma
Minden kebel, de hódol is
Titkos hatalmat sejtve itt.
Nem tudhatót, föltárhatatlant
A sors sötét gomolyba köt.
S habár mélyén a szívnek ott van,
A nap világán: üldözött.

Egyszercsak a kakasülőrül
Nézőnek rémült hangja bődül:
„Timotheus, hé, látod itt
Ibykusnak a darvait?!"
S az égbolt nyomban elsötétül,
Ahogyan a színház felett
Elhúzó darvak tömegétül
Egyszerre minden tele lett.

„Ibykuséi!" – drága név ez,
Melytől minden szív újra vérez,
S mint tengeren habokra hab,
Szájról szájra ez úgy halad:
„Ibykuséi, őt sirattuk,
Rá sújtott gyilkoló ököl!
Mi van? Csak tán nem őmiattuk?
A darunép mért özönöl?"

Egyre hangosabb már a kérdés,

A szívekhez rögvest elér, és
Megvillan: „Hé, figyeljetek,
Győztek az Eumenidek!
Jámbor költőnkért bosszút álltak,
A gyilkos elárulkozott!
Fogjátok el, s azt is, ki által
Szólíttatott az átkozott!"

Az meg, ki szólt, már szánja-bánja,
Miért nem fojtotta magába;
Hasztalanul! Sápadt ajak
Merényletről mindent kiad.
Birótól vonszolák el őket,
Törvényszéki a jelenet,
Baljós sugár jár gaztevőknek:
A bosszú beteljesedett.

(Kőháti Zsolt fordítása)