Saulusból Mendelssohn
A kétes értéket egyébként semmi nem indokolja, a karmester nemzetközileg is csillag Philippe Herreweghe, a szólisták németek, amihez, ha német nyelvű oratóriumról van szó, érthető bizalommal viszonyulunk. A hölgyeket illetően indokolt is a bizalom, mindketten igazán szépen énekeltek. A tenor még rendben van, Evangélista-hangszín, annak elfogadott élessége nélkül.
A basszus azonban úgy, ahogy van érthetetlen, pedig a darabnak ő volna a lelke és címszereplője. Ehhez képest halk, visszafogott és a hangszíne is teljesen érdektelen. Van egy hősünk, akivel csodás dolgok esnek meg a damaszkuszi úton, és erről mégis olyan unalmasan és visszafogottan számol be, hogy igazán nem világos, hogyan lett mégis ő a darab főhőse.
Paulus mindannyiunk története, mindannyiunké, akiknek vannak megvilágosodásai vagy legalábbis igaz pillanatai, de a legtöbben ezeket a pillanatokat gondosan eltemetjük, elfeledjük, hogy aztán évtizedek múlva azt mondhassuk, ott kellett volna a másik irányt választani, a göröngyösebb útra fordulni. Hogy ebből igazi zenei élmény legyen, ahhoz persze hit és elszántság kellene.
Az utóbbi erények azonban nem elsősorban és nem kizárólag az énekesből hiányoztak, hanem leginkább az előadás lusta lelkéből, Herreweghe karnagy úrból. Már a nyitány, a korál és az azt követő fúga elképesztő érdektelenséggel és lomhasággal hangzott föl, aztán, néhány pillanatot leszámítva ez is határozta meg az egész első részt, unott félház előtt hatástalan interpretáció. Mindaz, amiért az ember hajlamos azt hinni, az oratórium valami közös szenvedés, nekik nincs kedvük eljátszani, nekünk nincs kedvünk meghallgatni.
A végén meg maradunk, ahol vagyunk. Ahol Saulus kísérete maradt: halljuk a hangokat, de nem értünk semmit.
Mendelssohn: Paulus – Müpa Régizenei Napok