Mert, valljuk be, súlyosabb dilemma aligha juthat egy apává lett férfiembernek annál: kötődhet-e úgy valaha a gyerekéhez, mint az anyja. Koronczi régebbi és vadonatúj kérdéseinek kiállításán az alkotó jórészt ebből a férfi- és apapozícióból faggatózik, és a tényt, hogy egy-egy videó­jával intim szféránk legtakargatottabb zugai elől is elrántja a függönyt, csakis azért bocsátjuk meg neki, mert – ahogy azt bevallja – mindig saját magán kezdi a kísérletezést.

Amikor például arra kíváncsi, elérhető-e az alváshoz szükséges ellazultság úgy, hogy kimondottan törekszünk erre, akkor hídlépcsőn, emlékműtalapzaton vagy játszótéri padon igyekszik álomba merülni, miközben mindezt állványra helyezett videó veszi. Máskor az érdekli, mit hoz ki az emberekből a kérése, hogy a kamerájába sóhajtozzanak. Persze minden instrukció nélkül, ez a lényeg. Az eredmény pedig borítékolható. – Az 50-60 „interjúalany” közül mind­össze ketten sóhajtottak boldogan, valójában kapkodták a levegőt az elképzelt örömtől, mindenki más lehorgasztott fejjel fújtatott – meséli a projektművész. És beigazolódott gyanúján kívül (hogy tudniillik felszólításra és reflektorfényben sokkal könnyebben megy nekünk a szomorkodás, mint a nevetés), azt a felismerést is meghozta a projekt, hogy a mély beleérzéssel, koncentráltan sóhajtozó emberek látványa még viccesnek is hathat. Fordított esetben nem volna így: kínröhögés feltehe­tően csak kínos lehet.

Ahogy zavarban érezhetjük magunkat mások kendőzetlen szeretetétől is. Szinte adta magát, hogy Koronczi egy korábbi installációját, a Képen látható férfi szeret téged ­című projektjét is újragondolja a MODEM-­bemutató kedvéért, mégpedig úgy, hogy a művészeti központot „artist loves you” feliratú sárga szalaggal veszi körül. A kordon ­ráadásul rímel egy másik installáció, az épület tetejébe „fúrodott” sárga kisrepülőgép álkatasztrófájára is. Az imitált légiszerencsétlenség ötlete onnan jött, hogy 1998-ban, egy másik tárlatára autóbalesetet rendezett meg a kérdezőművész: szétszóródott bevásárlószatyorral, füstölő motorháztetejű kocsival, mintha az a kiállítóhely falának ütközött volna. Tette mindezt azért az egyetlen gyomorösszerándító pillanatért, amíg a közeledő néző rájön, hogy nem valódi karambolt lát.

A debreceni „felező” tárlat viszont (Koronczi pimaszságnak tartaná 43 évesen életmű-kiállításnak nevezni) a MODEM harmadik emeletére települt, így a roncsautó szóba sem jöhetett. Helyette jött a repülő. Az már csak a hab a tortán, hogy miután a művész tucatnyi újságírói kérdésre válaszolt az áthallásról installációja és a 2001. szeptember 11-i terror­támadás között, másnap Osama bin Laden halálhíre robbant a mé­diában.

De nem ez volt az egyetlen „véletlen” egybeesés a munkájában. Az Apa című projektben nyolc ismerősét küldte kamerával a szombat délelőtti, zsúfolt Lehel téri piacra. Elintézte, hogy egy hangszóróból váratlanul gyerekhang kiáltsa az „apuuu” szót, s a társainak az volt a feladatuk, hogy a reakciókat filmre vegyék. Itt is ugyanaz a kérdés, mint a terhestornán, a terhesjógán, a terheshastáncon (!) felvett jelenetekben. A köznyelv csak anyai ösztönt ismer, de vajon következik-e valami újfajta apai érzelem a teljesen átalakult férfi-nő viszonyokból, az átfogalmazott szülői szerepekből? A Lehel piac zöldségespultjánál fura dolog történt, amit egyszerre három kamera is rögzített. Nemcsak egy magányos pasas kapta fel a fejét a gyerekkiáltásra, hanem egy másik is, amelyik a kislánya kezét fogta. A két férfi között álló nő nem reagált. Nehezen feltehető kérdések, válaszok nélkül, július 10-ig, Debrecenben.