Baráti és bensőséges estét ígér Mélykuti Ilona szerkesztő, műsorvezető a Radnóti szubjektív című költészeti rendezvény előtt, a Holokauszt Emlékközpont udvarán. Mi mégis másra számítunk. Szolid unalomra, kötelező tisztelgésre a költészet előtt. Valami olyasmire, ami leírva sokkal jobban hangzik, mint élőben. Aztán történik valami: Harcsa Veronika elmondja a Tétova ódát, Vitray Tamás a Gyökér című verset olvassa fel, melynek végén azt is megértjük, miért nem vették fel annak idején kilencedjére sem a színművészetire.

Ugyanis nem a művész, nem a hatást vadászó profi, hanem az ember hatódik meg a költemény végén. Ha úgy tetszik, a civil. Merthogy igazából az ő estéje lenne ez, az ő Radnótiját keresnék meg huszonöt meghívott segítségével.

- Ma olyan világot élünk, hogy mindent és mindenkit már jó előre beskatulyáznak valahová, mi viszont mindenki Radnótiját szerettük volna felmutatni - magyarázza Mélykuti, hogy miért hívott meg az estre olimpiai bajnoktól a dzsesszénekesen át az agykontrollos orvosig szinte csak „civil" olvasót, hogy elmondja kedvenc Radnótiversét, majd pár percben megindokolja a választást. A beszélgetések felvételéből a Magyar Televízió 25 részes etűdsorozatot sugároz majd októbertől.

Így aztán mindenki feszeng egy kicsit, látható félelemérzettel lép a mikrofon elé, hiszen a versmondás, a szereplés nem az ő közege. Rá csak hat a vers, de úgy érzi, ezt a hatást már nem képes megjeleníteni. Ám épp ez a vállalt kívülállás kölcsönzött olyan furcsa energiákat a kiválasztott műveknek, hogy a közönség mindvégig visszafojtott izgalommal és csöndes, ám annál kitartóbb drukkal követte a „szavalatokat". És az sem lehetett véletlen, hogy újabb és újabb székeket kellett kihozni az épületből, hogy az estébe nyúló beszélgetésen mindenki le tudjon ülni.

Gönczöl Katalin jogász és kriminológus például szinte belesápad, amikor másodjára is el kell mondania a Két karodban című verset, mert először messze állt a mikrofontól. És még jobban megilletődik, amikor másodjára még nagyobb tapsot kap. Nagy Tímea kétszeres párbajtőr olimpiai bajnok pedig csak egy korai, néhány szavas verssel készült, mintha ezzel küzdené le a páston soha vissza nem köszönő félelmét. Nagy hatalom a vers, mondták többen is, akik azt is bevallották, hogy bizony a gimnázium óta nem lapozták át a Radnótikötetüket, de a felkérés óta megint fellobbant bennük az akkori szerelem.

Hiszen bolond az, aki életében egyszer legalább nem zúgott bele egy kicsit a költészetbe. Egy jól eltalált sorba, szakaszba, amelyben egy pillanatra saját sorsát, életét, vágyait látta viszont, hogy az a pár sor végül benne, olvasójában találja meg saját létjogosultságát, örök érvényét. Ez a kettős tükör az igazi vers.

Váradi Júlia újságíró édesapja kedvenc versét (Október délután) mondja el, s azt a kort is megidézi, amikor még nem sztárokat, hanem költeményeket fújtak fejből az emberek. Hiszen a papa szinte mindegyik Ady és Radnótiverset megtanulta, és ijedten rohant a könyvespolchoz, ha egyikmásik költeményt hirtelenjében nem tudta folytatni. A most is csokornyakkendős Kolláth György alkotmányjogász a Férfinaplóval érkezik, s máris mindenkit meggyőz arról, hogy ez nem egy macsó cím uralta vers, hanem látomás némi bukolikával körítve.

Bódis Kriszta meg a felnőtté válás keserűségéről mesél a Mivégre kapcsán, mert valami ilyesmit érezhet a rendszerváltás óta felcseperedett, az országgal együtt öregedő polgár. Sőt nem csak ő, hiszen egy egész generációnak szorulhat össze a szíve a hatvanvalahány éve papírra vetett sorok kapcsán: „Felnő, és azt se tudja, hogy mivégre".