Elsőként az 1962-1969 között írt Napló szerkesztett (vagyis: erősen meghúzott) változata került kiadásra. A Rekviem című színdarabhoz Nánay István (Az identitáskeresés lenyomatai címmel) elragadtatott emlékeit teszi közzé. Forgách András előszava (Az isaszegi borbély fia) igyekszik a megszépítő emlékezések és a tények között egyensúlyt találni.

A Napló többnyire kínos olvasmány. Nem belső magánügyei miatt. Azokat cenzúrázták a szerkesztők. Kínos az önértékelési zavarok olvastán (A Háború és béke rendezéséről így ír: „nemcsak vidéki viszonylatban de... országosan is nagy előadás." Lengyel színházi fesztiválról hazatérte után leszögezi: „Európai kapacitássá kell fejlesztenem magam, s ez most mindennél fontosabb.") . Nem csupán az önelragadtatás mondatai visszatetszőek, de a magát aláértékelő kétségbe esett összeroppanások.

Ruszt rendezései kétfelé mutatnak. Egyrészt belesimulnak színházi műsorba és fogalmazási szokásokba. Másfelől hordoznak némi vad szabálytalanságot. Legsikeresebbnek mondható rendezései az Egyetemi Színpadon Pilinszky KZ-oratóriumából Halász Péter feldolgozta A pokol nyolcadik köre, ami ihletést a wroclavi fesztiválon látott egyetlen Grotowski-rendezéstől kapott. A csíksomlyói passió különböző változataiból összemontírozott Passió volt az Universitas másik színházi találata. Az Universitasban, majd különböző vidéki színházakban Ruszt nem annyira a színpadról, inkább a társalgóban gyakorolt erős hatást együtteseire. Kivételes képessége volt összeforrasztani a keze alá került színészeket közös célra irányított közösséggé.

Az évekig átírt, piszkálgatott, mind tökéletlenebbé tett Rekviem Zeneszerző főhőse mögött öngyilkossági kísérlete és sikerrel végrehajtott öngyilkossága között vegetáló Gellért Endre alakja húzódik meg. Gépiratban ismertem meg a darabot. A nyomtatás és az eltelt ötven év nem érlelte meg.

Ruszt személyesen nem ismerte a rendezőt. Ez nem volna döntő magyarázat a sikerületlenségre, hiszen a dán királyfival sem találkozott sosem, a drámából mégis elegendő információt meríthetett. Gellértről azonban Ruszt másodszájból tudott, a darabban Ilonaként szereplő asszonytól, akinek sznobisztikus képzelgése az volt, hogy a rendező belé szerelmes. Ez sok részlettel konfabulált tévképzete volt, de nélkülözött minden realitást. Mintegy mellékesen a hamis adatszolgáltatónak abban az időben - szégyen - egy főiskolai növendékkel volt viszonya.

A színdarab nagy lélegzettel készült - alcíme szerint „drámai vázlat két részben, nyolc tételben - egy tragikusan elhunyt nagy művész emlékezetére" -, de nem lép túl Bókay János kasszadarabjainak bölcseleti szintjén. Csikart költői nyelvére jellemzésül: „János szereti a csillagokat. Mindig azt mondja, olyanok, mint a mező virágai... A holdat szeretem. Szeretek belenézni. A nap elvakít, de a hold megnyugtatja az embert."