Van egy alapprobléma a gyermekre kiírt tehetségkutatókkal: a készítők rendszerint ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy a sztratoszféráig tolják a vonatkoztatható klisépakkot. Akárha szerencsétlen retardáltakról lenne szó, a műsorvezetők és a zsűritagok minden egyes kisfilmnél, performansznál lassú, tagolt beszédre váltanak, hogy aztán gügyögni meg sírni kezdjenek egyetlen kimondott félmondattól, mindennek tetejébe frázishalmazt citáljanak, amely szerint jaj, Józsika, te még olyan kicsit vagy, és mégis, milyen nagy kincs van a torkodban, tudod-e. Csoda-e, ha az efféle sztereotípia-fesztivál vattacukorba fojtott nyálfolyammá lényegíti át a nézhető show-kat is, miközben az ember kényelmetlenül érzi magát a tévé előtt, mert empirikus alapon megtanulta: tekintélyvesztés nélkül legföljebb egyéves koráig lehet cuppogni a gyerekkel.

Jó, ettől még nem kell felnőttként kezelni egyetlen hatesztendőst se, ellenben nem árt, ha az ember úgy tekint a lurkóra, hogy az, naná, saját gondolatokra és teljesítményekre magától képes, történéseket, folyamatokat megértő ember; alakul az ízlése, mind jobban el tudja dönteni, mit szeretne, mi a jó neki, nem utolsósorban utálja, ha üntyümpüntyülümökkel igyekeznek kommunikációs kapcsolatba lépni vele. Ha úgy tetszik, éppen ezen alapvetések hiánya miatt kívánom azt, hogy az ifjakra kiírt tálentshow-kat legföljebb a feröeri kettes csatornán sugározzák; ugyanakkor pontosan ezek megléte okán tapsolok most kicsit, tudniillik az RTL Klubon vetíteni kezdett Kicsi Óriásokban hozzávetőleg minden faktorból annyi van, amennyi kell, s a show is úgy van összerakva, ahogyan azt kell.

A formátum amúgy mexikói; a Pequenos Gigantes 2011 óta fut, s azóta tizenöt, jobbára közép- és dél-amerikai, továbbá európai országban érezték úgy, hogy a licenc életképes. Kijön a gyermek, énekel, táncol, bohóckodik, kicsit elbeszélgetnek vele, szavazás, miközben a folyamot belengi a partnerség; hogy csak azért, mert cuki a ruhád, aranyos a kutyád és ki tudsz mondani egy összetett szót, nem ölellek magamhoz, ellenben éppen azokkal a szavakkal és hangsúlyokkal mondom el neked, mi a helyzet a produkcióddal, mint amikor anyukáddal meg apukáddal beszélgetek a backstage-ben. A Földes Eszter, Geszti Péter, Spáh Dávid alkotta ítésztrió szépen meg is felel ennek az alapvetésnek: szakmai és pontos, könnyes-hezitálós jelenetsor nélküli, döntésképes zsűrit tesz be a nappaliba; ahogyan szerencsére a kialakuló öt csapat kapitánya, Kiss Ramóna, Kovácsovics Fruzsina, Tóth Vera, Oláh Gergő, Molnár Tibor (Trap kapitány) sem játssza ki a cukiságfaktor-kártyát. Ami, persze, nem azt jelenti, hogy hiány volna empátiából, nyelésből, furán csillogó szemből; az Aretha Franklint parádésan (vö. igen, előadóművészek módjára) eléneklő Cili és Szandi párharcát zsűriként eldönteni olyan lehetett, amilyen egy érzéstelenítés nélkül megejtett bölcsességfoghúzás.

A Sebestyén Balázs műsorvezetésével kellemesen narrált Kicsi Óriások mintha az X-Faktor light verziója lenne, de sokkal természetesebb: a látvány, a vágás, a dramaturgia emlékeztet ugyan a gigashow-ra, ám itt nincs hatásvadászat- és fennköltségcunami. A dráma nem attól válik drámává, hogy komoly arccal kimondják, dráma van: szavazni kell, hanem attól, hogy az Adele-dallal érkező Nina és a Molnár Ferenc Caramel-slágert eléneklő Brigi produkciójánál úgy érezzük, nehéz megszólalni, no pláne dönteni.

Nézünk és örülünk, hogy a fellépők – naná – tehetségesek; hogy csak egy-kettő közülük az „anyukám akarja ezt az énekléses/táncos dolgot" típusú, izzadós-összebukós gyerek; s hogy van humor is, a kicsik egyike például a nagy produkció közepette nem habozott kijelenteni, mi lesz, ha nagy lesz: „Műkörmös." Az igazi pedig, na igen, nyilván az lenne, ha minden gyermek megőrizné magában a mókás ént; hogy úgy ne mondjam, a benne lakó kis huncut műkörmöst.