A szlovén művész témái nem éppen derűsek. Kopasz, talán önarcképgyanús, ötvenes férfiportré, lehunyt szem, félig nyitott száj, azaz eldönthetetlen, alszik-e, vagy fel sem ébred többé; Síró anyóka, szemetarcot-zokogást hangsúlyozó, túldimenzionált ujjakkal.

A Falusi kocsmából cédula fölött egy asztalra görnyedő figura felülnézete, feltűnően sok a Lény a sarokban cím és helyzet, még több az eligazító magyarázat nélküli talán magzat, talán kisgyerek.

A festő a felkészültek profi biztonságával tud elnagyolni, nézőt, formát bizonytalanságban tartani. A kocsmaasztalnál ülő meszes-durvára festett fejfoltja még annak eldöntésére is alkalmatlan, hogy férfi-e vagy asszony a magányos pohár (csésze?) fölé görnyedő, de a drámája így is (esetleg épp ezért) súlyos.

Egy mind össze M. címet viselő portré ott mosódik el, amikor az alvás ábrázolása gyöngéddé, netán érzelmessé válna, és a végig titkukat őrző gyerekfigurák sejtelmességét fokozza szótlan hátterük.

Festészetének alapszíne fáradtan katonai Teknős Miklós / Népszabadság

Mondom, az utóbbiak olykor kuporgó magzatnak, máskor guggoló kisfiúknak mutatkoznak, és noha ebben a képvilágban szokatlanul megformáltak, sem eligazító környezetük, sem olyan irányt adó címük nincsen, amivel méretükre, korukra, funkciójukra biztosan következtethetnénk. Modulál viszont a kompozíciós rend, amelybe kerültek.

A hatalmas, pőre, kíméletlen aszimmetria, amelyben szinte elvész egyikük az Időtartamok felfűzve vásznán, az ellenét, amely görnyedt-kerek állandóságukat fenyegeti az A macska éjszaka geometrikus alakzata alatt, az a mégiscsak magzatemlékezetű állapot, amely összeszorítja a típust a Kiégett csillagok alatt című képen.

Huzjan, mint látható, nem siet tömör, könnyen értelmezhető címadással közönsége segítségre. Címsorai olykor filozofikusak, olykor rejtélyesek, olykor követhetetlenek. Száz esztendő modern tapasztalatai alapján persze nincs okunk kétségbe vonni az olyan címek hitelét, mint Az idő rendbetétele, vagy a Betekert élet, de ugyanez a tapasztalat bátorít arra is, hogy ne keressük kötelezően ezt a rendbetételt egy minden bizonnyal féllábú, tragikus figurán.

Tehetjük ezt annál inkább, minthogy Huzjan művei a tartalmuk és a lényegük szerint valóban filozofikusak. Összefogja őket az a, meglehet, tételesen is levezethető, ám a kiállítóteremben gazdagabban és mélyebben ható világszemlélet, amelyet egyfelől a hatvanon túli festő mélyen átélt drámái, balsejtelmei és ebből fakadó rosszkedve, másrészt az e drámákat valamiképp oldó, de legalábbis sajátos humanizmussal lazító gesztusok tesznek teljessé.

Egyebek közt a színvilág. Némi egyszerűsítéssel az mondható, hogy Huzjan festészetének alapszíne fáradtan katonai. Az az olívzöldből és szürkéből összekevert fád árnyalat, amelyről a jelek szerint a világ valamennyi hadserege hiszi, hogy jól álcáz. Festőnk palettáján ez a harcászati árnyalat nemcsak úgy keveredik, hogy olykor színszürkébe, olykor sárgás-világosba vált, hanem úgy is, hogy alapértéket, viszonyítási alapot teremt.

Merthogy hozzá képest, a néző által már elfogadott poros-komoly világhoz képest színpompának látszik például az a néhány halvány ecsetnyom, amely az elmosódottságában eléggé rémszerű A festő mesterségének címere volna.

Ez a piktúra, ha színes, mint a Virágos perem című korábbi táblák esetében, nagyon a maga módján tarka. Koloritja valamiképp a szecessziós táblák enervált, gyanúsan önfeledt színességére emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy akkor és ott dekoratív formák, ritmusok és minták leplezték a színben kifejezésre jutó kételyeket. Huzjan nonfiguratívba hajló tábláin nincsenek ilyen vigasztaló-elterelő minták.

Aminthogy festészetének nonfiguratívból félfiguratívba, hajló bizonytalansága is – újabb kettősség – igencsak hozzájárul errefelé nem éppen érthetetlen és indokolatlan közlendőinek a teljességéhez.

(Budapest Galéria, Lajos utca)