Római Akadémia
Kű Lajos, Dunai Antal, Szűcs Lajos és Bene Ferenc lazít a képen, amely 1972 májusában, a Római-parti Vasas-üdülőben készült. (Ma annak helyén a Monte Cristo Szálló van.) A labdarúgó-válogatott tagjai azért lehettek a pihenőövezetben, mert Illovszky Rudolf szövetségi kapitány a magyar–román Eb-negyeddöntő bukaresti visszavágója után úgy határozott: a keret három napra hazajön, és Budapestről utazik a legjobb négy közé jutásról döntő harmadik mérkőzés színhelyére, Belgrádba.
Akkoriban még nem értek többet a vendégként szerzett gólok, mint az otthoniak, így a Népstadionban elért 1-1 és a revánsmeccs 2-2-je után újabb másfél óra várt a vetélytársakra, a kiírás szerint semleges pályán. Pénzügyileg mind a magyar, mind a román szövetség jól járt, mert a jugoszláv fővárosban 55 ezer drukker gyűlt egybe – Budapesten és Bukarestben egyaránt 75 ezres telt ház volt –, s bár az Eb-mérkőzés előjátékaként a Partizan–Vardar Szkopje bajnoki mérkőzés (1-0) zajlott, a belgrádi klub csak a jegybevétel 12 százalékára tarthatott igényt. Ugye, tetszenek figyelni: három találkozón 205 ezer ember a lelátókon...
A futball iránti – akkori – érdeklődésre jellemző még, hogy Zelk Zoltán azokban a napokban jelentette meg Levél Szigligetről című versét, melynek egy részlete így hangzott: „Zápor... de tán ha jég, ha / cigánygyerek az égből, / akkor is ott leszek majd, / ott én, ma délután / a szigligeti pályán,/ hul Uzsa csapatával / vív bajnoki csatát / a helybéli csapat.” S a költő nyilván nem hitte volna, hogy lesz idő, amikor Szigliget- és Uzsa-szintű együttesek NB I-esekké avanzsálnak...
Ahogyan Kű sem gondolta, hogy főszereplő lehet az Európa-bajnokság negyeddöntőjében. A középpályást – „kalandos” életvitele” miatt – 1971-ben csaknem eltanácsolták az FTC-től, de 1972 tavaszán olyan jó formában játszott, hogy előbb meghívták a B válogatottba, majd... Gyula után az A-ba. A békési városban – az Eb-párosítástól függetlenül – magyar–román meccset rendeztek a „béseknek”, és azon a találkozón honfitársaink 1-0-ra győztek Kűnek az első percben szerzett góljával. A meccs után Illovszky megkérdezte dr. Lakat Károlyt, a tartalék nemzeti tizenegyet irányító szakvezetőt, hogy miként játszott a ferencvárosi „léhűtő”, mire a labdarúgás doktora – szokásos stílusában – azt felelte: „A góljáig ragyogóan.”
Ezzel együtt Illovszky behívta a nagyok közé az Üllői úti újoncot, aki Bukarestben debütált a címeres mezben, igaz, akkor még csak csereként szerepelt: a parádés gólt szerző, de 2-1-es magyar vezetésnél tizenegyest rontó Kocsis Lajost váltotta a második félidő közepén. („Kiadó” hely egyébként azért volt a keretben, mert az angyalföldi Vidáts Csaba megsérült.) Belgrád előtt viszont már azon tűnődött a szövetségi kapitány, hogy Szűcsöt kihagyja, és a kezdő tizenegybe állítja Kűt: erről a felvétel pillanatában, a Római-parti üdülő balkonján még egyikük sem értesült. Az új fiú azonban nagyobb izgalommal várta a csapathirdetést, mint az ország nyilvánossága a Ki mit tud? elődöntőit, pedig azoknál itthon csak egyvalami keltett nagyobb figyelmet annak idején.
Az Eb-negyeddöntő, mi más.
Illovszky végül betette Kűt, és „nyert”. Egyrészt azért, mert – a korabeli tudósítás szerint – „Kű hátára vette a pályát”, de legfőképpen azért, mert „csodafegyvere” döntő szerepet játszott a győztes gólban. Ez a nyolcvanhetedik percben esett, miután Zámbó Sándor átadását Kű finoman átlépte – tévútra küldve a román védőket –, Bene pedig továbbtolta a labdát Szőke Istvánhoz, aki tizenöt méterről védhetetlen lövést küldött a jobb sarokba (2-1). Dragan Dzsajics, a jugoszláv (szerb) labdarúgás legnagyobb alakjainak egyike, aki 1968-ban együtt játszott Albert Flóriánnal, Farkas Jánossal, Novák Dezsővel és Szűcs Lajossal Rióban, a Brazília–Világválogatott gálamérkőzésen, azt mondta a belgrádi stadion díszpáholyában: „Csodálatosan szép góllal nyertek a magyarok.”
Hazánk fiai tehát bejutottak az Európa-bajnokság belgiumi négyes döntőjébe – Eb-n azóta sem járt magyar csapat –, itthon pedig több száz mámoros szurkoló fogadta a hősöket a Ferihegyi repülőtéren. Még véletlenül sem akarom alábecsülni a teniszt vagy annak hazai „apostolát”, Márky Jenőt, de ha e fotóra nézek, az ötlik fel bennem: az 1972-es volt az igazi Római Akadémia...
