„Ott volt a jószagú ibolya és a kósza bú.”

(Kosztolányi: Holnap összedől e bús világ)

Első találkozásunkkor, 1985 júniusában a monori ellenzéki gyűlésen, se jó szagú ibolya nem volt, se kósza bú, de a történelmi másnapon bizony összedőlt a bús világ. Réz Pál lektor és kritikus két olyan tulajdonsággal rendelkezik, amely nélkül az irodalomkritika köztársaságában senki sem lehet konzul: bátorsággal és világképpel.

Réz Pál, a lektor Teknős Miklós / Népszabadság

Mindkét tulajdonságát mindjárt megtapasztalhattam Monoron. Ahhoz is kellett bátorság, hogy valaki negyvenötöd magával elmenjen a rendszer ellenzékének találkozójára, ébren legyen egy alvó országban. Veszthetett állást, kerülhetett szilencium alá. De meghívása és annak elfogadása már jelezte: olyan szakmai és emberi minőség vagy, aki érdemes a meghívásra, és olyan felelős ember, aki tud és mer igaz ügyben kockáztatni. Kiválasztott volt. De ezt nemcsak részvételével, hanem a találkozó egyik legdrámaibb felszólalásával is bizonyította.

A második napon, miután Csoóri Sándor bevezető esszéjét a nemzeti kérdésről mindenki elolvashatta, többek közt Tamás Gáspár Miklós kért szót. TGM ekkor nemcsak bátor és tisztességes ellenzéki, hanem éppen nemzeti konzervatív volt, és nem mellesleg az egyik legkiválóbb szónoka Magyarországnak. Lángoló és érzelemmel teli, de okos és felkészült szónoklatában, a résztvevő beleélésével mondta el, hogy a román nacionalista diktatórikus rendszernek igen mélyek a gyökerei, az ortodoxia, az értelmiség vasgárdista múltja, a román nép lelkesedése a szörnyű rendszer iránt. Semmi jóra nem számíthatunk, csak rosszabbra, és nem tehetünk mást, mint hogy kiáltunk. Az apokaliptikus beszédet hatalmas lelkesedés és taps fogadta. Az elnöklő Mészöly Miklós már gyanakodott és igyekezett a hazafias lelkesültséget a realitások hűsebb vizével öntözni, a kiáltás helyett „szuperokos ügyvédként keresni az apró lépések taktikáit, réseket a cselekvéshez” magatartását ajánlotta, továbbá a példamutatást: „Bartók nem kérésre gyűjtötte a románok és szlovákok népdalait, hanem önként”.

Réz Pál ekkor kért szót, és ment ki az asztalhoz. Nem volt szónok. Indulatos volt. De utánozhatatlanul hatásos orgánumával, rögtön az első mondatával kardot rántott: „Vitatkoznék az egyik felszólalásnak azzal a gondolatmenetével, amely jószerével az egész román népet felelőssé teszi azért, ami történik, jószerével az egész román kultúrát vádolja”. Lett is csend egy pillanat alatt. A következő fejvágás pontosan ült: „elméletileg vélem tarthatatlannak: egy egész nép, egy egész nemzeti kultúra sohasem lehet ilyen vagy olyan”.

És a gyakorlati oldalvágás: „ez az álláspont taktikailag káros, minthogy lehetetlenné teszi, vagy legalábbis megnehezíti a becsületes, demokrata románok számára a magyarokkal való szolidaritást”. Majd egyetlen lerohanással, elegánsan, végképp kiütötte meg sem nevezett ellenfele kezéből a kardot: „Én román internálótáborban voltam, éltem Bukarestben is, fordítottam román regényeket, vannak román barátaim. Ne gondolják, kérem, hogy ezek a románok jobban érzik magukat Romániában, mint a magyarok. A magyarok rosszabbul érzik magukat, de a románok nem érzik magukat jobban…”

A két szellemi párbajsegéd, Ottlik Géza és Vas István egymásra nézhettek volna: ezt pontosan így kell! És akkor még, a magyar elitnek ez a kicsiny, de létező része, megtapsolta. Az ellenséggel szemben bátornak lenni nehéz, de nem lehetetlen. A sajátjainkkal szemben lehetetlen, mégis meg kell tudni tenni.

Húszévenként egyszer, ha beszélünk. Tudom, hogy van, és ez megnyugtat. Tudom, hogy vannak bátor kevesek. Tudom, hogy látja a világot. Képes, nemcsak egy irodalmi gépezet, az írás, hanem a világ szétszedésére és újra összerakására. Ez világrombolások idején civilizációs tett. Egy civilizáció megmaradásához, barbár időkben nélkülözhetetlenek a civilizáció védművei.

A három lektorból (Csernus Tibor híres Három lektor című képének szereplői: Vajda Miklós, Domokos Mátyás, Réz Pál – a szerk.) már csak ketten élnek. Az újabb három lektorból, Balassa Péter, Margócsy István és Radnóti Sándor, szintén csak ketten. De ügyelik az irodalmat. Igaz, a gonosz buták már bent vannak. A Holmi megszűnte után már csak személyes belső vára maradt: Rézvár. Kicsit romos, cigaretta- és szivarkormos, sokszor átjárja a kósza bú, mégis minket véd: a barbároktól és a bennünk lakozó barbártól.