Most, hogy láthattam Szegeden Kozma Péter rendezését is, kénytelen vagyok felülbírálni az álláspontomat. A rossz énekes csak magát égeti, a rossz rendező viszont szinte mindenkit, aki a gondjaira van bízva. Kozma Péter A víg özvegy-rendezését látva erős a gyanúm, hogy vannak emberek, akik az élet minden területén tehetségtelenek, valahogy ez az alapjellemvonásuk. Ha kiderülne, hogy Kozma Péter rántottát is rosszul süt, és takarítás közben leveri a nippeket, csak bólogatnék: ilyen. Kozma Péter engem csak akkor tudna meglepni, ha kiderülne, hogy a szegedi szerencsétlenkedés után még valamit rendez.

A víg özvegy nagyszabású produkció, ennek megfelelően nagyszabá­súan rossz, feneketlenül, mélységesen, kegyetlenül és velejéig. Ha mindazt az összeget, amit a produkcióra áldoztak, lapáttal szórták volna a Tiszába, sokkal bölcsebben jártak volna el, a pénzhalászat és a vízi közelharc sokkal rendezettebb és magasabb rendű szórakozást kínált volna, mint a Dóm téri összeomlás. Van egy pillanat a rendezés elméleti időszakában, amely akár kecsegtető is lehetett: a szereposztás. Operisták énekelnék a főszerepeket, dörzsölt színészek játszanák a mellé­kest, ez azt is jelenthetné, hogy a darab azért el van énekelve, de adnak a rajongóknak, a nevetgélni vágyóknak, a szórakoztatásnak. Csakhogy a darab aljas módon ledobja magáról ezeket a bölcsességeket, a főszerep azért főszerep, mert beszélni is sokat kell benne, mert nagy színpadi személyiségeknek áll csak jól, a mellékszerepbe küldött sztárok meg biztosan nem lesznek ezzel boldogok.

Sokat nem tehetnek, vagy kirúgják a szerep oldalát, és elkezdenek sztárkodni, vagy beletörődnek a számukra is szokatlan helyzetbe, menekülnek a régi manírokhoz. Még a legügyesebben Szacsvay László oldotta meg a helyzetet, átlátva, hogy a dolog menthetetlen, egyszerűen passzolt, unott lelkiismeretlenséggel felmondta a mondatokat, ha táncolni kellett, ímmel-ámmal megemelintette a lábát, egyébként meg mintha nem is vele történt volna meg ez az egész kellemetlenség. A többiek azt gondolták, hogy a közönségnek mégis adni kell valamit, Haumann jobb kezét a homlokához kapkodta, és szörnyülködött, mint bábfilmhang korában, amikor tüskéshátú barátomat alakította, Hernádi Judit pedig domborított, mint aki elfogadta, hogy ő csak derék és nyak között tud érdekes lenni.

Persze a másik oldal se járt jobban. Bár a zenei alapok Kesselyák Gergely vezényletével meglepően magas színvonalúak voltak, viszont az első számú párnak, Herczenik Annának és Kálmán Péternek nem jöttek könnyen a hangok, az előbbi sajnálatos kóválygásba kezdett a Vilja-dal végén, az utóbbi meg falzettált, amikor már nem akart ordítani. Herczenik Anna gyakorlott prózamondó, Pintér Bélának is színésznője, Kálmán Péter gyakorlatlan, és ebben a minőségében egyszerűen kriminális: nincsenek párbeszédek, mert a víg özvegy nem kap impulzust a partnertől. A könnyedebb párosban Keszei Bori könnyedség helyett csak üres és unalmas, Boncsér Gergely meg bánatosan és hamisan gajdol. Az előadás az eső miatt majdnem fél 12-kor kezdődött, háromnegyed kettőkor éreztem úgy, hogy ha még egy percig itt kell maradnom, visszatérek egy nagy géppuskával, és ámokfutni kezdek. Ha valamit a másik serpenyőbe is kell dobni: legalább megértettem, Bartók miért utálta annyira A víg özvegyet. Ezért a tanulságért hajnalhasadásig ott ülni a Dóm téren – hát, köszönöm szépen.

Szeged, 2011. július 13. Herczenik Anna (középen) Hanna szerepében játszik A víg özvegy 2011. július 13-i próbáján a szegedi Dóm téren. Lehár Ferenc nagyoperettjét a Szegedi Szabadtéri Játékok jubileumi évadjának második produkciójaként Kozma Péter rendezésében 2011. július 15-én mutatják be. MTI Fotó: Kelemen Zoltán Gergely