Huszonöt éves a dal, amit talán észre sem veszünk, ha nem huszonöt éves a klip, amelyen szinte semmi nem történik, csak egy tarvágott fejű nő néz közelről ránk, és lassan legördül a szeméből egy könnycsepp. Bárcsak értem gördülne, gondolták a fiúk a barna szemet nézve. Bárcsak így néznék ki szakítás után hét órával és tizenöt nappal, gondolták a lányok. Nekünk énekel, helyettünk énekel. A legtöbb, amit a popzene elérhet.

Szóval énekelhet, amit akar, kivárjuk. Nem is rossz az új szám, Take Me To The Church, nem tévesztendő össze a My Fair Lady hasonló című pajkosságával, ez annyira nem pajkos, amennyire mérges. Csak hát hol a hangja? Mert néha abbahagyja az éneklést, és majdnem ugyanúgy szól minden a két vokalista-gitárossal. Az is látszik, hogy nem próbálták halálra magukat, a színpadról kell intézkedni, kicsit javítani a keverési arányokon, ne bömböljenek az effektek. De a nő azért nő, pedig nem sokat tesz érte. Farmerban, bekötött fejjel, de ragaszkodva a tar fejhez, piros blúzban, napszemüvegben. Ezt azért megmagyarázza: zavarba jövő típus, nem szereti, ha bámulják. Márpedig ez elkerülhetetlen.

Van egy másik furcsasága, ez a kreatív mikrofonhasználat, elhúzogatja a szája elől, pontosabban a fejét húzza el a mikrofon mögül, hogy kiegyenlítettebb legyen a hangszín, ahogy vált a testesebb hangok és a fakó, levegős suttogások között. Nem bonyolult a képlet, soha nem is volt az: egy kiszolgáltatott, szégyenlős, szemlesütős arcot látunk, és hozzá egy keményebb, farmeros, boltilopós, beszólogatós, beintős, mostanra már tetovált testet látunk. Nem tudjuk, hogy viszonyuljunk hozzá, féltsük vagy féljünk tőle. Ez volt a zenéje is, mintha valami meredekebb, alternatív alapállást mutatna, de alapjában véve sláger. Ilyen volt a hangja is, vagy ír népzenész, kurjongatós, vagy levegős, halk, bicsaklós, gerincet sikálgató.

A harmadik szám után nem is kell múlt időben beszélni a hangjáról, valahogy megjön, megerősödik, énekel a capella, vagy fent marad egyedül, és gitározik magának. A lentről indult koncert egyre följebb ér, egyre többet mozognak a fejek a nézőtéren, hangosabb a fogadtatás, és nincs idő megunni, mert már vége is van. Aztán visszajön, és tényleg elénekli, elhiszem neki, hogy tényleg utoljára. Hét óra, tizenöt nap és huszonöt év. Nem öregedett sokat. A jó dalok már csak ilyenek. Majd eléneklik másnak. Majd elénekli más.