Mi lesz velünk három tétel múlva? Mert csak ahogy a 9. szimfónia első pillanatában megzörrentek a nagybőgők, lehetett tudni, hogy ez egészen más színvonal, mint amihez hozzászoktunk, amit befogadni képesek vagyunk.

Berlini Filharmonikusok, persze. Benne a magyarok, a két trombitás, a hegedűs, a szólóbrácsás, akik valószínűleg a világ legirigyeltebb zenekari muzsikusai, és akik már megszokhatták ezt a zenélést, hiszen ők a tettesek. Nekünk csak annyi megszokási időnk volt, hogy eljátszották Kurtág művét a Grabstein für Stephant, amit csak azért nem érdemes István sírkövének fordítani, mert a nagyközönség számára egyébként ismeretlen Stephan Stein síremléke a zene.

Most este nem a megrendülést éreztem az előadás alapján, inkább az érdekességet, a teremben szétszórt hangszercsoportok megszólalását a gitár körül, aztán azt a szörnyű pillanatot, amikor a rezek teljes hangerőn bekapcsolódnak, miközben a fülünk nyitva. Mintha valakit három hónap sötétzárka után kitennének a tűző napra, kipeckelt szemekkel, majd rögtön vissza a cellába. E kettő között választhatunk, mondja Kurtág.

Beethoven mást mond, amikor megzörrennek a nagybőgők, elindul a csodálatos és ismerős gomolygás, ami csak még csodálatosabb attól, hogy nem annyira ismerős, egyszerűen nem szokhattunk hozzá ehhez az intenzitáshoz. Nem valami hiperünnepi celebrálásra kell gondolni, a nagy Karajan nyomdokaira, a karmester Simon Rattle körülbelül húsz másodpercnyi lengetés után el is dobja a pálcáját, de a kis baleset egy kicsit sem zökkenti ki, pár percig puszta kézzel vezényel, aztán visszaérkezik az ő hangszere is.

Nem nagyon jelentős körülmény, de nem tesz rosszat, ami a zenélés természetességét illeti. Viszont, visszatérve a kiindulási pontra: mi lesz velünk. Ha így kezdődik a mű, ha ennyire világosan érzékelhető, hogy a 9. miért több, mint minden más szimfónia, amit eddig írtak, mi lesz velünk, amikor majd tényleg többé válik? Meghalunk és föltámadunk? Mennybe megyünk, hogy meglássuk a szerető Atyát? Benne leszünk az újságokban, hogy eltűnt egy nézőtérnyi ember Beethoven 9. szimfóniája alatt?

Úton vagyunk ebbe az irányba, kapaszkodunk fölfelé a lajtorján, a második tétel ugyanezzel az intenzitással folytatódik, majdnem ijesztő az élmény. Aztán jön a zökkenés, a harmadik tétel előtt jönnek be a szólisták, az égi létráról visszajövünk a koncertterembe, és ami innét kezdődik, az legalább fölfogható. Egy egészen kivételesen jó hangverseny, de már folyton ott a realitás, földi biztonság. Furcsa ez a megszakadt folyamat, de egyébként nem természetellenes, talán benne van magában a műben is.

Az emberi hang a negyedik tételben nem feltétlenül a kiteljesedés, éppen azért, mert emberi hang. Mert látom, hogy a basszus szólamot éneklő Hanno Müller-Brachman a tüdejét köpi ki, hogy végig tudja vinni a frázist (egyébként nem tudja), hogy az MR énekkar akármilyen nagyszerű, mégsem azonos színvonalon teljesít, mint a zenekar, nincs annyi szín, annyi dinamikai árnyalat benne. Lehet, hogy elkerülhetetlen a visszatérés, Beethoven is inkább volt szimfonikus szerző, mint az énekhang ismerője, Rattle is inkább zenekari ember, mint operai, Schiller is csak szavakat ír, nem hangokat.

Eszembe jut egy nagyon ide nem illő jelenet. A lator című többé-kevésbé idétlen olasz filmben Jézus azt mondja a mellette szenvedőnek: még ma velem leszel a Paradicsomban. Mire a jobb lator azt feleli: köszönöm, Uram, de nekem nem olyan sürgős.