A Variety című filmes szaklap szerint a Saul fia olyan nyomasztóan és kompromisszummentesen mutatja be a holokausztot, ahogyan azt még soha senki nem tette meg, jóllehet a témát már számos alkalommal feldolgozták a filmművészetben. Justin Chang kritikus szerint az alkotás a narráció megszüntetésének és az érzékeltetésnek a mesteri gyakorlata.

Az Indiwire azt emelte ki, hogy a film az auschwitzi koncentrációs táborról egy olyan intenzív dráma, amelyben a feszültség egy pillanatra sem csökken. Eric Kohn kritikus szerint a koncentrációs táborban játszó történet és a filmes energia ötvözése azért is különösen elképesztő, mert egy első filmről van szó.

A France Info francia hírrádió, a Le Journal du Dimanche, a Télérama és a Paris Match című francia lapok is arra hívták fel a figyelmet, hogy miközben a film a koncentrációs tábor legnehezebben elképzelhető helyszínein, a gázkamrákban és a krematóriumokban játszódik, a rendező elkerüli a „kukkolás” csapdáját, nem rekonstruálja obszcén és részletes módon a helyszíneket, hanem végig a filmben egyetlen fogoly szemszögéből láttatja a dolgokat, az ő gesztusait és tekintetét követi a kamera.

A Le Parisien szerint egyszerre „borzalmas és csodálatos” a magyar film.

A Paris Match szerint „meglepő, sőt, megdöbbentő lenne, ha a Saul fia díj nélkül távozna Cannes-ból”, a Le Nouvel Observateur című lap pedig a főszereplő Röhrig Gézának adná a legjobb férfi alakítás díját. A filmrendező végzettségű, New Yorkban élő magyar költő az RFI közszolgálati rádió szerint is „hihetetlenül jó a főszerepben”. Nemes Jeles László rendező pedig egy „filmművészeti és intellektuális hőstettet” hajtott végre a rádió tudósítója szerint azzal, hogy „az auschwitzi valóságról fiktív és soha nem látott képeket teremtett a képzeletünkben”.

A Libération és a Le Figaro című lapok is úgy vélték, hogy az ismeretlen Nemes Jeles László úgy robbant be első filmjével a cannes-i fesztiválon, ahogy 2006-ban Jonathan Littel a Goncourt-díjat nyert Jóakaratúak című regényével.

A Libération szerint ugyanakkor az „ambiciózus és virtuóz” alkotás, amely „remegő bénultsággal” köti le a nézőt az egész vetítés alatt, elveit és célját illetően is kérdéseket vet fel. A Saulra koncentráló nézőpont Dider Péron kritikus szerint egy videojáték mozgására emlékeztet. A módszerrel a rendező elkerüli az áldozatok arcának és tekintetének filmezését, s ezzel az érzelgősséget is, ugyanakkor kizárja a tanúságtétel dimenzióját.

A Le Monde szerint is noha a rendező tudatában van a holokausztábrázolás veszélyességéről szóló vita kérdéseinek, nem ad rá válaszokat a filmjében, mert a kritikus Thomas Sotinel szerint válaszok feltehetően nem is léteznek, s így az áldozatok megjelenítésére vonatkozó központi problémát nem oldja meg, hanem a választott képi világgal inkább megkerüli.

A Le Figaro szerint a kockázatos témaválasztású filmet sokan fogják majd mindenféle rosszal vádolni, noha „a rendező nem lépi át a jó ízlés határát, és megáll a borzalom ajtajában ... A kérdés mégis felmerül, hogy hova akar eljutni”.