Formaságnak tűnik a privatizálásra kiírt pályázat, hiszen Puskás megtette ajánlatát. Ez persze elvben semmire nem kötelezi a fővárost; az veheti meg a céget 192 millió forint plusz áfáért, aki a felhívás után anyagi szempontból a legjobb ajánlatot teszi, és vállalja, hogy sikeresen továbbviszi a színházat. A vevő az adásvételi szerződés aláírásakor köteles a vételár harminc százalékát megfizetni, a fennmaradó összeget öt év alatt, egyenlő részletekben törleszti a fővárosnak.

Az előterjesztés szerint a VI. kerületi Révay utcai ingatlanok bérleti díja havi 6,74 millió forint plusz áfa lenne, és tíz évre szólna – ez a duplája annak, amennyit Puskás az ajánlatában felkínált. Erre a direktor azt mondja, a pályázatnak vannak kötelező és alkuképes elemei. A vételár és a jelenlegi működés zavartalan folytatása az előbbibe, a bérleti díj az utóbbiba tartozik.
Puskás Tamás szerint a teátrum eddig is kvázi magánszínházként működött. A megközelítőleg hétszázmilliós mérlegből 550-et a jegybevételből és a TAO-ból szerezték, az állami és az önkormányzati támogatás összesen évi 152 millió forint volt. Puskás tizenegy évvel ezelőtt majdnem 100 milliós hiánnyal vette át a színházat, és akkor a fenntartótól azt a biztatást kapta: álljon meg a saját lábán, gazdálkodja ki a fenntartás összegét. Azaz a főváros is a magánszínházi működési forma felé terelte. (Ő akkor ezt a problémát úgy hidalta át, hogy az általa rendezett kész előadásokat építette be az akkor még Vidám Színpad néven működő intézmény repertoárjába.) Az épület bérleti díja, majd januártól a haszonbérleti szerződés alapján fizetett összeg ugyancsak jócskán meghaladta a fővárosi finanszírozás mértékét.

Amúgy már többször felvetette Puskás Tamás a város vezetőinek, hogy jó lenne valóban privatizálni a Centrált, amely a későbbiekben továbbra is számít az előadó-művészeti törvény szerinti állami támogatásra és a TAO-ra. Mindkettőre jogosultak is, hiszen a teátrum – akár fővárosi fenntartású, akár privát nonprofit kft. – közszolgálatot végez, jelenleg is évi 100 ezer nézőre számítanak. (A nonprofit kft-nek a társaságiadó-jóváírással járó mecenatúra évente negyedmilliárd forintot jelent.) A fenntartói támogatási szerződést felváltaná a privatizáció után a közszolgáltatási szerződés.

Persze kérdés, hogy mi lesz a TAO sorsa. Jövőre ugyanis lejár az Európai Unió engedélye erre a támogatási formára. Ha nem lesz folytatása, akkor ez rendszerszerű megoldást kíván az államtól – jelenti ki Puskás, aki azt is hozzáteszi: ha ebben részt kell venniük, meg fogja oldani.

Az igazgató elismerte: nem minden színház privatizálható. A gyerekeknek szólók és a meghatározott célkitűzéssel rendelkező művészszínházak nem „piacképesek”, pontosabban nem tudják eltartani magukat. A főként bulvár repertoárra épülő Centrál magánosítása viszont modell értékű kísérlet lehet egy új fővárosi finanszírozási struktúra kialakításában.
Puskás a privatizáció után nem gondolkodik a színház átalakításán, marad a repertoárforma és a társulat is, egyedül az eddig súlyos terheket jelentő adminisztrációs kötelezettség lenne egyszerűbb – és nyilván olcsóbb is.