Beethoven és a Nagy fúga. Lehet védekezni, hogy ugyan, még maga Beethoven sem tudta, hogyan kellene megszólalnia a Nagy fúgának, de ha tudja, hogy ez lesz belőle, talán meggondolja. Talán Mozart is meggondolja, hogy a c-moll zongoraverseny zenekari szólamai közé kell-e trombita. Anélkül is teljes értékű az előadás, vele viszont ez lesz belőle, ketten a sor szélén időnként fölveszik a rézhangszert, és jó nagyokat rottyintanak vele, elnyomva az összes többi zenekari kollégát, agyoncsapva mindazt, amit az együttjátékról, egymásra figyelésről képzeleg a hallgató. Amúgy is tele van a versenymű zenekari része érzékeny pillanatokkal, mintha volna egy koncerten belüli koncert, a fúvósok időnként leválnak a többiekről, és kis szerenádokat adnak elő. A kürtök ebben ugyan nem partnerek, de a fuvola, a klarinétok és a fagottok néha kifejezetten élvezetesek. Az oboán lehet vitatkozni: néha nagyon fojtogatja a kígyót a játékos, de vannak pillanatok, amikor annyira finoman és pontosan játszik együtt a szólistával, hogy minden meg van bocsátva.

Ahogy ha nem is minden, de sok minden meg van bocsátva a testületnek. Végül is ez a telt ház, és hogy a két koncert meg a Keller-kvartettel tartott jövő heti est mellé még egy nyilvános főpróbát is meg lehetett hirdetni, az a vendégművésznek szól.

Jevgenyij Koroljov finom, csöndes legenda, az értők és kikupálódott kevesek zongoristája. Mondjuk ezek a kevesek is megtöltik ma négyszer a Zeneakadémia nagytermét, legyünk büszkék magunkra.

Koroljov más, mint a többi, nyilván ez a titka. Annyira nem illeszthető a fellépő művészek közé, hogy ránézésre lehetne akár író vagy akár hadtörténész is. Sötét öltöny, nyakkendő nélkül, szemüveg, belőtt frizura, rokonszenves tanácstalankodás a meghajlás körül: végre egy nem sportoló típusú színpadi ember. És nem is szándékosan csinálja, vagy legalábbis nem esik ki a szerepből.

Koroljov tud zongorázni: ez a másik titka. Emiatt engedheti meg magának, hogy ne akarjon más lenni, mint ami, zongorista, aki zongorázik, nem föllép és nem igét hirdet. Csont nélkül játssza mindkét művet, a Mozart után Bach d-moll koncertjét, és olyan, mintha nem is adna sokat magából ezen túl, pedig nagyon gondosan mérlegel. A Bach–műnél valóban érezhető a motorikusság, de ez a zene lényegéhez tartozik, a darálás, a kérlelhetetlen ritmika. Furcsa módon ezt a darabot Jevgenyij Koroljov, aki sokak számára ma a világ első számú Bach-interpretátora, kottából játszotta. Újabb példa a megfelelni nem vágyásra. Mozartnál viszont leülne a zene, ha nem lenne finoman kiegyensúlyozva, elengedve és megfogva, lélegeztetve.

Ráadás nincs, az ünneplés lelkes, de Koroljov civilsége nem engedi meg a tombolást, és valahogy ez a normalitás a koncert legfontosabb jellemzője. Mozart, Bach: mint a levegő. Csak akkor kapunk eufóriás rohamot, ha sokáig nem volt benne részünk.