Proust és Hitler között

Gyakori félreértés, hogy a nagy írók egyben okos emberek. Miért volnának mások? Szellemi munkát végeznek egész nap, és a gondolataikkal töltenek meg száz és száz oldalakat – ehhez azért csak kell valami. Világlátás, rendszerépítési képesség, ízlés, választékosság, csupa olyasmi, amit egyszerűen okosságnak mondunk.

Aztán jön egy furcsa elmélkedés Hermészről, a népek vándorlásáról, és kiderül, hogy minden sokkal bonyolultabb, vagy mondjuk így: az okosságuk nem feltétlenül állja ki a valóság próbáját. Egy nagy írót olvasva: elhűltem Karl Ove Knausgard Rembrandtról szóló eszmefuttatásán, amely azzal kezdődött, hogy a szemek nem öregszenek meg. Nem?

Aki látott már olyan filmet, amelyben megöregítik a főhőst, tudja, hogy mindent meg tudnak véníteni a maszkmesterek, de a szemmel nem lehet mit csinálni, az idegenül csillog a műbőr, műhús, műöregség között. Akkor pedig nyilván fordítva is igaz, a szemet fiatalítani sem lehet, vagyis más, egészen más az öreg Rembrandté, mint az ifjúé.

Befolyásolja mindez Karl Ove Knausgard regényének élvezeti értékét? Nem. Knausgard a hatkötetes, veszedelmes című Min kamppal Norvégiát megint irodalmi országgá változtatta, fjordok közé tárt vidékké, amelyben írók, költők sétálnak. És, legalábbis ami őt illeti, megírnak mindent. És nem csak azt, ami vele történik, de ami az apjával, aki az első kötetben meghal alkoholizálás következtében, a nagyanyjával, aki ugyancsak belesodródik a szenvedélybetegségbe.

Ami a báttyal történik, aki egyelőre még csak iszik, a felesége történetét, aki várja a gyerek megszületését. Senki nincs biztonságban az anyát kivéve. Nyilván vannak Kanusgard-őrültek (kell hogy legyenek, a könyv több mint 450 ezer példányban fogyott el Norvégiában, körülbelül minden tizedik norvégnál van egy kötet), akik számolják, hány szál cigarettát szívott el a szerző a lapokon, hány sört nem tudott kinyitni öngyújtójával, és így tovább. Egyszerű események, szép szöveg, és magyarul is szép Petrikovics Edit fordításának köszönhetően.

A norvég Proust, mondják rá, és igazuk van: Knausgard megszállottan rögzíti a világa eseményeit. Közben viszont eszében sincs rendet tenni ebben a világban, nem tesz különbséget lényeges és lényegtelen között, elpepecsel azzal, hogyan szolgálja őt ki egy iraki nő az újságosnál, nem néz rá, de ő vágyik rá, azzal kész, ­Knausgard fizet, az iraki nő huss, elszáll, nem kerül többé elő.

Miért nem unalmas? Nyilván azért, mert tud írni, mert ahogy a költő Olav Haugénél tett interjúlátogatást leírja, az pontos, vicces, érdekes, az ember rögtön Hauge-versekért kutakodik, hiszen most már tudja, kiről is van szó. Másrészt mert személyes és a ­lehetségesig őszinte, mint hajdan, a valóságshow-k indulásakor a szereplők, ő is bedobja az életét (meg az ismerősökét) a közösbe, tiétek vagyok cserébe a figyelemért, amit rám áldoztok.

Alig várom, hogy figyelhessem tovább a második kötetben.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.