Privatizáljuk a Népszabadságot
Hetente két hatoldalas mellékletet csináltunk, az egész újság néha negyven oldalnál is hosszabb volt. Félkilónyi papír. Nézzék csak ezt a sok-sok embert. Ha számba veszem, kik állnak itt, hát a vezérkaron kívül néhány szerkesztőt, pár újságírót és fotóst, meg titkárnőket, korrektorokat, tördelőket, hirdetési munkatársakat látok. Azt gondolom, hirtelenjében őket tudták összetrombitálni: a teljes szerkesztőségből éppen ők dolgoztak fent, a deszkben.
1993 késő őszéről való a kép, és talán a marketingesek akarták használni valamilyen kampányhoz. Pár hónappal korábban készült el a lap új dizájnja, amely az előző újat – az 1989 októberében bevezetettet – váltotta fel. Nagyobb képek, nagyobb betűk, rövidebb, könnyebben áttekinthető cikkek – ha jól emlékszem, ezek voltak a változtatás akkori alapelvei. De még jó néhány esztendő volt hátra addig, míg bevezettük a kék lapfejet, aztán (újabb erős kivárás után) a színes fotókat.
Nézzék most egy kicsit velem együtt ezt a termet. Ez a Népszabadság deszkje, ma is itt készül a másnapi újság. Na jó, ma már azért másként néz ki, én például egy remek, kör alakú asztal mellett írom éppen ezt a cikket, pompásan látom mellőle a szerkesztőtársaimat. Amikor viszont Rédei Ferenc (a fotórovat akkori vezetője, a Képmentő rovat képszerkesztője) elkattintotta a gépét, még az is merőben szokatlan volt, hogy a Bécsi úton vagyunk, nem pedig a Blahán. A taxisofőrök például rendre rossz felé indultak, ha az ember óvatlanul csak annyit mondott: a Népszabadsághoz legyen szíves.
Bocsánat, szóval a deszkről akartam beszélni. Látják ezeket a számítógépeket? Már szövegszerkesztőn, illetve fényszedéssel készült az újság, de akkoriban még nem is álmodtunk arról, hogy egyszer olyan programunk lesz, mint a mai. Lényegében gépszalag és papír nélküli írógépek voltak ezek, elképzelni se tudtuk, hogy lesz idő, amikor egyenesen az újságoldalba írhatunk. A fotókat a laborban előhívták, a papírképet beszkennelték, és talán csak a javíthatatlan optimisták sejtették, hogy egy évtized múltán már mindenki digitális géppel dolgozik majd.
Aztán ott a tévé, a temérdek távkapcsolóval: videóra vettünk föl minden hírműsort, mert sosem lehetett tudni, milyen információra lesz majd belőlük szükség. Gondoljanak csak bele, akkor még nem volt internet. E-mail sem volt. Sőt, kapaszkodjanak meg, lényegében még mobiltelefon sem. Illetve az már volt, akkora, mint egy diplomatatáska, jókat röhögtünk azokon a nélkülözhetetlen embereken, akik képesek voltak egy ilyet hurcolni magukkal az utcán.
Fiatal gyakornokokat néha azzal szoktunk szórakoztatni, hogy – mint régi idők tanúi – elmeséljük, hogyan készült húsz évvel ezelőtt az újság. Hogy mindenhová elmentünk, mindenhol jelen voltunk. Hogy az újságíróbörzén konkrétan beárazható volt egy-egy politikus édesanyjának lakásszáma, vagy az infó, hogy hányszor kell csöngetni, letenni, majd újrahívni valakit ahhoz, hogy föl is vegye. Hogy papírra írtunk levelet, ezek aztán százszámra mentek ki mindennap a szerkesztőségből (és jöttek be cserében ezerszám). És ha valamit nem tudtunk – és miért is tudtunk volna mindent –, Google nem lévén, leballagtunk a könyvtárba és az archívumba, ott próbáltunk meg utánanézni minden névnek, adatnak, évszámnak.
Mindezt csak azért meséltem most el, mert a háromszázadik részéhez érkezett a Népszabadság fotóarchívumának régi fotóiból válogató Képmentő rovat. Arra gondoltunk, ezúttal egy egészen különleges, a sorozat jellegétől eltérő fényképet mutatunk meg önöknek. És ez bizony az. Húszéves sincs, színes, és sehol nem jelent meg korábban.
Viszont mégiscsak illik a sorba. Hiszen amit látnak rajta, az minden elemében a múlt.
