Kilátástalannak tűnik a film. Nincs vele különösebb baj, afféle ismeretterjesztő, amilyeneket a híresebb műemlékek előtt várakozó közönségnek szokás vetítetni, mondjuk Padovában, a Capella Scrovegni előcsarnokában. Ez történt, így történt. Most a műtárgy Firenze és az Uffizi, van, aki még előtte van, és van, aki már túl van rajta... Ostobaság, soha, senki nem lehet túl rajta. Mind előtte vagyunk, így aztán lehetnénk a megszólítottak, de ahhoz kicsit mégis idegesítő az egész. Egy ember Lorenzo Mediciként, nyakában piros sállal emlékezik kedves városa kedves vagy kevésbé kedves történeteire. Egy város élete mindig hosszabb, mint egy emberé, így a filmbéli Il Magnifico is kénytelen olyan fordulatokkal élni, hogy sajnos a Dávidot soha nem láthattam. Ahhoz képest egész érdekeseket tud róla mesélni.

Botticelli: Primavera. Jobbról Zephürosz, Flóra, Vénusz, fölötte Ámor, majd a Kháriszok és Merkur. De ki közülük a Tavasz?

Van számomra egy koncepcionálisan is érthetetlen része a filmnek. Látjuk a várost, látjuk a múzeu­mot, nyilván élmény a 3D, de aztán a festményeket is ezzel a technikával nézhetjük, a 2D válik térhatásúvá, megjelennek ezek a rétegek, mintha ­Leonardo egymás után tett volna négy vagy öt vásznat, az egyikre megfestette a hegyet, a másikra a fákat, utána a párkányt, a figurákat, végül az asztalt. Mintha a film tagadni akarná a festészet lényegét, a világ keretbe foglalását és átrendezését, újraharmonizálását. Helyette azt sugallják, hogy csak azért festenek a festők, mert élőképeket nem tudnak létrehozni, a három dimenziót áldozzák be a maradandóságért. Nem tudom, de inkább nem hiszem.

Be is érném ezzel a tanulsággal, de jönnek a fordulatok. Hiába tűnik múzeum előtti darabnak a film, mégis megkapjuk két hosszú megszólalásra a múzeum igazgatóját, az év végén leköszönő Antonio Natalit, aki előbb elmondja, hogy nem úgy kell néznünk a képeket, mint az ereklyéket, amelyek előtt tiszteletünket fejezhetjük ki, aztán megmutatja a gyakorlatban is, mit jelent ez. Miért­ van az Angyali üdvözlet enyészpontjában egy hegy, és ha Michelangelo a Szent Család mögé pucér férfiakat fest, az nem csak azért van, hogy ne legyen ott üres a vászon.

Hirtelen más színvonalra emelkedik a film, amit nem is tud megtartani, de már megérte. És ha valakinek öt jó perc kevés egy másfél órás ismeretterjesztő filmben, akkor kap hozzá még öt jó percet, a két Botticelli-képet, A Vénusz születését és a Primaverát.

Persze, ismerjük mindkettőt, de ki tudja elmondani pontosan, mondjuk az utóbbin a szereplőket, jobbról balra? Ki itt a Tavasz, akit valamiért mindannyian olaszul szólítanak? A középen álló nő, vagy az az elevenebb, akinek növények díszítik a ruháját? Vagy az a harmadik, akinek zöld levelek és indák buknak ki a száján?

Nem mondom meg, akit érdekel, nézze meg a filmet.