Nem véletlenül áll a bejáratnál Rietveld vörös-kék széke, de mégiscsak hiába. A lassan százesztendős főmű, úgy is, mint a De Stijl mozgalom emblémája, egyfelől kiválóan emlékeztet a méltatásokból, katalógusokból tudható tényre, hogy a kiállító holland Bob Bonies szülőföldje izmusának tudatos örököse. Ám másfelől, míg Rietveld nézni jó remeke szigorúan tartja magát e konstruktivizmus szigorú színszabályaihoz, amennyiben a fent említett kettőn kívül csak feketét és sárgát használ – rögtön a történelmi mű mellett ott egy Bonies-vászon, nagy, zöld, szabálytalan trapézzal.

Bob Bonies: 1969. Akril, vászon, 150 x 210 cm

Nem elhanyagolható ez a szabályszegés, nem gondolhat senki lényegtelen eltérésre. Aki emlékszik Piet Mondriannak, a csoport óriásának tanítására, miszerint a kék, a sárga, a vörös alapszínekkel a világ teljességét lehet-kell megragadni, az eleve tisztában van e függelemsértés értékével. Már csak azért is – a kettő összefügg – , mert az olyan aszkéta szigorúságú, csak geometrikus minimumeszközöket engedélyező irányzatban, mint a holland konstruktivizmus, a legapróbb gesztusnak, elmozdulásnak is felfokozott hatása lehet.

Ehhez képest Veszprémben íveket, körcikkeket, gyűrűformákat látunk. Megint csak: annak a mozgalomnak az utódjánál, amely mozgalommal Mondrian azért szakított kilencszázhuszonötben, mert a másik vezéralak, Van Doesburg bevezette a diagonálist a festészetbe. És amely elmélet pompás megtestesülésében, Rietveld utrechti házában talán az egyetlen görbe az a kötél, amelyen a lépcsőt fel lehet húzni.

A kérdés persze az, hogy mire jut Bonies az örökséggel, meg az örökség kezelésével. A válasz: hasonló harmóniára, éteri tisztaságra és bonyolult egyensúlyra. Óhatatlanul felmerül újra meg újra a kérdés konstruktivista kiállítások láttán, hogy lehet-e, meddig lehet ezt a százesztendős találmányt, ezt a magát minimális eszközhasználatra kényszerítő művészetet érvényesen folytatni, és újra meg újra avatott mesterek mondanak és bizonyítanak igeneket.

A dilettánsokat mellőzzük, itt sincsenek többen, mint más irányzatok körül. Figyeljünk arra a végtelenül egyszerű, azaz mesteri egyensúlyra, amelyet egy aszimmetrikusan alátámasztott kék vízszintes, meg egy hozzáadott vörös függőleges teremt abszurd módon, merészen. (1969 – ez dátum, egyben képcím.) Egy kék gyűrű szabályos ívére, amelynek lendülete brutálisan megszakad, de másként szakasztja meg egy stabil, majdhogynem súlyos vörös négyzet, mint a másik vásznon egy önmagában sem ennyire statikus zöld körcikk. (Mindkét cím, sajnálatosan, csak: 2012.)

Első látásra jelentéktelen mozzanatok drámai töltést kapnak ebben a fegyelmezett világban. Bonies kettényitja nagyméretű vásznait, ezzel nemcsak eltér az örökölt szokásoktól, hanem a síkgeometriát is dramatizálja. De egészen másként viseli a sík vászon és önmaga felnyitását egy körszelet, mint egy háromszög, s másként egy vörös síkidom, mint egy kék vagy egy sárga. Ha aztán e fegyelmezett geometriai történetsor kiegészül az utód önkényeként hasas zöld cseppformák terhével, csaknem levél alakú oválisok csúcsának tűhegyes találkozásával, világossá válik a mai festő avatott hűsége és avatott hűtlensége.

A De Stijl hangulata-értékkészlete tovább él. Hogy az egykori csoport ideológiájának, a neoplaszticizmus világérvényű, múlttagadó és jövőt tervező optimizmusának is továbbvivője-e ez a piktúra, arra egyrészt a tisztelten viszont kérdés az, hogy az elődök festészetében mennyiben inkarnálódtak az elméletek. Másrészt a válasz az optimizmust illetően ugyancsak igen. A veszprémi Modern Képtár utánozhatatlan hangulatú légterében, a megtartott és átalakított építészeti elemek fehér világában a képek e fehér rendszerrel együtt alkotnak életteli, derűs konstruktivista kompozíciót.