PiL: a punkkirály új ruhája
Az angol posztpunk kísérleti avantgárd csapata 17 év szünet után, tavaly állt ismét össze, a költségeket a meghökkentő frizuráiról is ismert frontember fedezte egy tévéreklámból. Nem sokkal előtte ugyanis szerepet vállalt a Country Life vaj népszerűsítésében, és a befolyó összeget a régi társaság újraélesztésébe pumpálta. A híres kaliforniai Coachella fesztiválon áprilisban a PiL vitte el a pálmát, decemberben pedig várhatóan stúdióba is vonulnak új anyagot felvenni.
A történet 1978 januárjában kezdődött, amikor a Sex Pistols három évnyi és egy lemeznyi rocktörténelem után feloszlott a San Franciscó-i koncert után. A Johnny Rottenből polgári nevére visszavedlő Lydon először is Jamaicára utazott kipihenni az amerikai villámturné fáradalmait Richard Bransonnal, a Virgin kiadó ma már milliárdos főnökével. A Daily Gleaner jamaicai napilap "punkkirályként" üdvözölte őt, a karibiak pedig - bár legtöbbjük sosem hallotta a számot - odavoltak a God Save the Queen torkáért, mivel maguk is hasonlóképpen éreztek a Windsor-ház iránt. Az énekes naphosszat koktélozott a Sheraton hotelben, sőt egy helyi stúdióban rögzítette az Anarchy in the UK és a Holidays in the Sun reggae-verzióját is. Angliába visszatérve aztán újra kijött rajta a hiperaktivitás, s még abban az évben összehozott egy zenekart, majd egy albumot is.
Elsőként a basszusgitáros Jah Wobble-t hívta fel, aki régi iskolatársa volt (még John Wardle-ként), aztán jött Keith Levene a Clash-ből és egy Jim Walker nevű kanadai diák, aki jelentkezett a doboskereső újsághirdetésre. Lydon ironikus módon a Public Image című Muriel Spark-regényről nevezte el társulatát, melynek főhőse karrierizmusával leplezi tehetségtelenségét… A zene pedig nyomokban sem emlékeztetett a Sex Pistols egyszerű, de hatásos punkrockjára, mivel előtérbe került a muzikálisan képzett tagok szerteágazó érdeklődése, a reggae-s és dubos hatások, az elektronika, valamint a hagyományos dallamforma elvetése.
Az 1978 decemberében megjelent First Issue hallatán sok régi rajongó távozott Lydon mellől, viszont annál több érkezett. A lemez kilencperces nyitószámát kakofón gitár és a frontember idegborzoló jajveszékelése-nevetgélése jellemzi, ami még a kísérleti zenén edződött füleket is próbára tette. Az albumon végigvonul Wobble hihetetlenül mély basszusjátéka és Levene éles gitárhangja, amely egy alumíniumból készült hangszertől származik, és később a U2-s Edge-re is hatással volt. A pénz időközben elfogyott, Wobble összeverekedett az egyik hangmérnökkel, így az albumot sebtében fejezték be, ennek ellenére a kritikusok üdvözölték a formabontó ötleteket, a lemez pedig a 22. helyig jutott a brit sikerlistán.
A kaotikus viszonyok és a többiek drogfogyasztási szokásai miatt Jim Walker nemsokára a távozás mellett döntött, ezzel megindult a PiL-tagok folyamatos cserélődése: az Óbudai-szigetre már csak Lydon jön el az eredeti felállásból, aki az évek folyamán - a koncertes és stúdiós "zsoldosokat" is beleszámítva - 48 zenészt szerződtetett, majd rúgott ki. A jelenlegi névsorból Scott Firth basszer tavaly érkezett, míg Lu Edmonds gitáros-billentyűs és Bruce Smith dobos a 80-as évek végén is együtt zenélt a főnökkel.
A PiL legnagyobb dobása a Metal Box című második album volt, amely 469. lett a mértékadó Rolling Stone magazin 500-as örökrangsorában. Nevét onnan kapta, hogy az első 60 ezer példány egy három bakelitkorongot tartalmazó filmtekercses fémdobozban került forgalomba 1979-ben, majd később a Virgin kiadó dupla albumként is megjelentette hagyományos papírkötésben, Second Edition címmel. A posztpunk első mesterműveként emlegetett, 60 percnyi anyagot állandó dobos híján hárman vették fel, az alkalmi ütősök között pedig az eredetileg basszusos Wobble és a gitáros Levene is megtalálható.
A megjelenést követő amerikai turnén a zenekar további sajátosságaira derült fény: Lydon finoman szólva nem tisztelte a bevett szokásokat, a csapat önmagát menedzselte, saját maga producere volt, nekiment a tengerentúli körutat szervező Warner Brosnak, és egy független kiadóra bízta a lebonyolítást, továbbá szándékosan elrontotta a playbackes tévéfellépéseket. Ezek után már kevesebb rajongót lepett meg, hogy a Paris au Printemps koncertalbumra csak francia feliratok kerültek, a borítót pedig maga Lydon festette. Nemsokára Wobble is megelégelte a kiszámíthatatlan munkamódszereket és a frontember öntörvényűségét, így az 1981-es Flowers of Romance-ról már hiányoztak a megszokott jamaicai ihletésű bőgőfutamok, és helyüket Levene szintetizátorai vették át. A lírai cím ellenére a lemez sok türelmet igényel, a kakofón hangzást csak fokozza a Lydon védjegyévé vált monoton kántálás, amelyet sikoltozások és egyéb artikulátlan megnyilvánulások tarkítanak. Nem sokkal később Levene is kilépett a PiL kötelékeiből.
A kultstátusba emelkedett együttes 1992-ig további öt lemezt hozott össze, amelyek már tartalmaztak konvencionálisabb megoldásokat is, a This Is Not a Love Song vagy a Rise kifejezetten rádió- és tévébarátnak volt mondható, és a slágerlistákon is jól szerepelt. A kaput végül az tette be, hogy a Virgin nem állta a That What Is Not (búcsú)album turnéjának költségeit, így Lydonnak saját zsebéből kellett kifizetnie azt. A tavalyi újjáalakulás előtti utolsó koncertjüket 1992 szeptemberében adták.
A tekintélyes életmű, illetve az 54 éves Lydon egyszerre elrettentő és megmosolyogtató személyisége biztosan egyedi élménnyel ajándékozza meg azokat, akik csütörtökön estefelé a Nagyszínpadot választják feltöltődésül.
